A Gábor bácsi kukoricása és a betolakodó, akit nem lehetett megharagudni

A nevem Gábor Fekete, hatvanhárom éves vagyok, és harminckét éve gazdálkodom Nyírbátor mellett, kint a Bátorligeti-legelő szélén, ahol a föld már majdnem érintkezik az erdővel. Azt hiszem, ebből a harminckét évből most kaptam a legfurcsább hajnalt.

Szeptember volt, a kukorica java már learatva, de a hátsó táblán, közel a fasorhoz, még állt vagy két hektárnyi. Négy óra magasságában keltem, mert a kutya, a Bogár, úgy ugatott, mintha rájött volna, hogy ki lopja a diót a padlásról. Kimentem gumicsizmában, kabát nélkül, mert azt hittem, megint a szomszéd macskája szaladt át a kerítésen. Ahelyett, hogy visszafeküdtem volna, a zseblámpámmal végigpásztáztam a táblát, és akkor vettem észre, hogy a kukoricaszárak egy helyen mozognak, pedig szél alig fújt.

Mondom, gondoltam, vaddisznó. Errefelé nem ritkaság, tavaly is feltúrták a krumpliföldet a Katalin néniéknél. De ahogy közelebb mentem, valami nagyobb árnyékot láttam, ami nem disznóra hasonlított. A fényt ráirányítottam, és akkor derült ki: egy fiatal jávorszarvas-borjú állt ott, alig egyéves lehetett, a szőre még foltos volt, mint a borjaké szokott, és tele volt a szája kukoricalevéllel.

Meg kell mondanom, hogy amikor rájött, hogy észrevettem, olyat csinált, amit eddig egyetlen vadállattól sem láttam. A tábla szélén állt egy vékony villanyoszlop, alig szélesebb egy combomnál, és ő odaszaladt, és megpróbált mögé bújni. Egy jó két méter magas, vagy száznegyven kilós állat egy oszlop mögé. A feje kilógott az egyik oldalon, a hátulja a másikon, csak állt ott, mintha azt hinné, ha ő nem lát engem, akkor én sem látom őt.

Ott álltam a csizmámban, a zseblámpával a kezemben, és úgy nevettem, hogy a Bogár is abbahagyta az ugatást, mert azt hitte, valami baj van velem. Percekig csak néztem, ahogy az az állat ott toporog az oszlop mögött, a füle mozog, mintha figyelné, mit fogok csinálni. Eszembe jutott a kisunokám, a Zselyke, aki négyévesen ugyanígy szokott bújni a konyhaajtó mögé, azt hiszi, ha ő csukva tartja a szemét, akkor senki nem látja.

Nem kiabáltam rá, nem dobtam felé semmit. Csak leültem a fűre, vagy két méterre tőle, és hagytam, hadd higgye, amit hinni akar. Talán öt-hat percig maradt úgy, aztán lassan előbújt az oszlop mögül, megfordult, és elindult a fasor felé, ahol – ahogy utána megtudtam a vadásztársaság embereitől – az anyja és még két borjú várta a szomszédos erdőszélen.

Na most, ami utána jött, az volt a java. Másnap reggel bejelentettem a károkat a Nyírbátori Vadásztársaságnak, mert a törvény szerint erre van eljárás, és a szomszédom, a Zsolt is unszolt, hogy ne hagyjam annyiban, mert ő két éve pereskedik egy hasonló ügyben. Kijött egy fiatal vadőr, Máté, jegyzőkönyvezte a kárt, felmérte a letaposott részt, és közben megkérdezte, hallottam-e valamit éjjel. Mondtam neki az egész sztorit az oszloppal, mire ő csak megrázta a fejét, és azt mondta, ő tizenkét éve csinálja ezt a munkát, és ehhez foghatót még nem hallott.

A kárbecslés végül harminchétezer forintra jött ki, amit a vadásztársaság ki is fizetett három hét múlva, banki átutalással, papíron minden rendben. De közben történt valami más is, amiről nem sokat beszéltem a faluban, mert féltem, hogy kinevetnek.

A harmadik napon, amikor kimentem megnézni, mennyit ér még a megmaradt tábla, megint ott találtam a nyomokat az oszlop körül – ugyanazon a helyen. Nem ette meg a kukoricát, csak állt ott megint, mintha visszajött volna megnézni, hogy tényleg nem esett-e baja semminek. Erre már tényleg nem tudtam mit szólni. Fogtam egy vödör vizet a kúttól, mert arrafelé nyáron kiszárad a kis ér, és letettem húsz méterre az oszloptól, aztán visszamentem a házba, és az ablakból figyeltem.

Nem néztem sokáig, mert a Bogár megint ugatni kezdett, és mire kimentem, a borjú már el is tűnt a fák között. De a vödör másnapra üres volt.

Novemberben eladtam a hátsó táblát a fasor mellett a Kovács Ferinek, aki állattartással is foglalkozik, mert rájöttem, hogy ott már nem éri meg nekem a kukoricát termeszteni, ha minden ősszel átjár rajta a vadállomány. Ötszázhúszezer forintot kaptam érte, ami nem rossz ár egy ilyen kis darab földért, és a fasor menti rész amúgy is állandó gondot okozott a vaddisznók miatt is.

A vadőr, Máté azóta is beköszön, ha összefutunk a boltnál, és mindig megkérdezi, van-e új sztorim az oszlopos borjúról. Mondom neki mindig, hogy nincs, mert azóta nem jár arra – a Kovács-féle legelőn a jávorszarvascsalád nyugodtabban mozoghat, nincs mit rejtegetnie senki elől. De ha az ember hatvanhárom évesen még mindig el tud nevetni magát egy hajnali kukoricatáblán, akkor talán tényleg megérte otthagyni annak a kis bolondnak azt a darab földet.