A hétéves fiú és az egyetlen szelet torta Debrecenben

A kilencéves fiú és az egyetlen szelet torta Debrecenben

Tizenkét éve dolgozom a Napsugár Gyermekotthonban, Debrecenben, a Bem téri épületben, ahol most is ülök ezen a hideg októberi délutánon, és azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ami kedden történt.

Dadus vagyok, nem nevelő, csak az, aki a konyhában segít és esténként bekísér a hálóba mindenkit. Nem az én dolgom lenne ítélkezni a gyerekek felett, de tizenkét év alatt az ember megtanulja, melyik kisgyerek bújik el a sarokba, és melyik nem.

Lillát három hónapja hozták be. Nyolc éves, vékony kislány, aki soha nem néz az ember szemébe, ha kérdeznek tőle valamit. Azon a napon ott ült a játszóterem sarkában, a fal mellett, és figyelte a többieket, akik Németh Bencét ünnepelték, mert az ő születésnapja volt. Mind a tizennégy gyerek köré gyűlt, csak Lilla maradt kívül a körön. Nem ünnepelt vele senki. Senki nem is hívta oda.

Fél négy körül, amikor már kezdtem volna szólni neki, hogy jöjjön enni, kinyílt a bejárati ajtó, és bejött egy fiú. Dávidnak hívják, kilenc éves, a szomszéd utcából jár be hozzánk hétvégenként, mert a nagymamája néha önkénteskedik a konyhán. A nagymamája szombaton ünnepelte a saját születésnapját, és Dávid addig könyörgött neki, hogy csomagoljon be egy szeletet a tortából, amíg az asszony nem engedett — a fiú azt hajtotta, hogy "valakinek az otthonban sosincs tortája, azt akarom megetetni". Most ott állt a bejáratnál, kezében egy kis papírtányért tartott, rajta egyetlen szelet csokis piskótával és egy gyertyával, amit a zsebéből húzott elő.

Megálltam a mosogató mellett, és néztem, mi lesz. Dávid végigment a teremen, el a nevetős gyerekek mellett, egyenesen Lillához. Nem kérdezett semmit. Letette elé a tányért, elővett a zsebéből egy gyufásdobozt — nem tudom, honnan szerezte, biztos a konyhából csente el —, és meggyújtotta a gyertyát.

— Ma ünnepeljünk együtt — mondta. Csak ennyit.

Lilla felnézett rá. A szeme megtelt könnyel, de a keze közben mozdult: megfogta a tányér szélét, két ujjal, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle, mielőtt elfújhatná a gyertyát.

Kinyitottam volna a számat, hogy szóljak nekik, menjenek asztalhoz rendesen ülni, de valahogy nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott a törlőrongyommal a kezemben, és figyeltem, ahogy a két gyerek lehunyja a szemét, kíván valamit, és elfújja a gyertyát egyszerre.

Lilla felnevetett. Igazi, hangos nevetés volt, olyan, amit azelőtt sosem hallottam tőle.

Az ablakon kifelé pont akkor ment el Tóth Gábor, a szemközti pékség tulajdonosa, aki minden kedden behoz nekünk lejárt szavatosságú kiflit a gyerekeknek. Ezen a napon is a kiflis rekesszel állt a kapu előtt, és az üvegen át látta az egészet. Visszament a pékségbe, ahol — mint később elárulta — éppen akkor bontottak ki egy nagy, három emeletes csokitortát egy lemondott rendelésből. Fél óra múlva már kopogott is az ajtón ezzel a tortával, mögötte a lánya, aki léggömböket és papírsüvegeket hozott mind a tizennégy gyereknek.

Nem tudom, mibe került neki ez a torta, de a péksége cégtábláján az áll, hogy "1998 óta", és sosem jönne be hozzánk ingyen bármivel, ha nem akarná igazán. Kovács Erzsi néni, a nevelőnőnk, aki addigra lejött az irodából, csak annyit tudott kinyögni: "Gábor, ezt nem kellett volna", mire ő azt felelte, hogy pont ezt kellett.

Másnap reggel Erzsi néni bejegyzést írt az otthon alapítványi füzetébe — ott vezetjük azt, amit magánszemélyek ajánlanak fel a gyerekeknek —, és odaírta Tóth Gábor nevét, a péksége adószámával: a férfi bejelentette, hogy havonta nyolcvanezer forintot ajánl fel, kizárólag arra, hogy minden gyereknek, akinek az otthonban van a születésnapja, legyen rendes tortája.

A délután onnantól egészen más lett. Zene szólt egy telefonból, mind a tizennégy gyerek papírsüvegben szaladgált a teremben, Németh Bence átadta Lillának a saját léggömbjét, és Lilla végig ott állt Dávid mellett, és nem engedte el a kezét.

Amikor Gábor hazament, és a gyerekeket már vacsoráztatni kezdtük, Erzsi néni odahívott, és megkérdezte, tudom-e, ki ez a Dávid gyerek rendesen, mert szeretné megköszönni a nagymamájának. Mondtam, hogy a Fazekas utcából jön, és hogy a gyertyát biztos a mi konyhánkból vette el.

Lilla ma is itt van. Múlt héten az asztalánál ülve rajzolt valamit, és amikor megkérdeztem, mit csinál, azt mondta, levelet ír Dávidnak, hogy jöjjön vissza szombaton is. Összehajtotta a papírt négyfelé, és a párnája alá csúsztatta, mielőtt bemászott az ágyba — nem a fal felé fordulva, hanem arccal az ajtó irányába, ahonnan reggel majd belépek.