A kosz ára

Zoltán begördült a Tesco kisáruház parkolójába a debreceni Kishegyesi úton, Opel Astrájának motorja még pattogott, miközben hűlt. Hat óra múlt félórával, és odakint még harminchét fok volt árnyékban, a nap egy lapos, fehér fejfájásként lógott a bevásárlóközpont felett. Tizenegy órát töltött gipszkartonozással egy új beépítésen Nagylétán, és a finom fehér por befedte a szemöldökét, a haját, a nyaka hajlatait. A farmerja megkeményedett a glettanyagtól. Tudta, hogy egy ember szellemének nézhet ki, egy gipsszel beszórt kísértetnek. Tizenkilenc éves volt.

A kocsiban leszedte a száradt port a keze hátáról egy szállodai kulcskártyával, amit a napellenzőben tartott. Nem sokat ért. Megszámolta a bankjegyeit a pénztárcájában: tizenhétezer-kétszáz forint. Ez minden, amije csütörtökig van, és csütörtök még három nap múlva jön. A pénz a vacsorára kellett, és anyja receptjére.

Az édesanyja, Márta, sclerosis multiplexszel élt. Olyan fajtával, ami hullámokban jött, jó hónapok és rettenetes hónapok. Ez egy rettenetes hónap volt. Zoltán egy YouTube-videóból tanulta meg, hogyan adjon be bőr alá injekciót, mert a házi gondozó, akit a biztosító küldött, csak hetente kétszer jött. A kishúga, Zsófi, kilencéves volt. Még hitt a tündérekben és az emberek eredendő jóságában, és Zoltán nagyon igyekezett, hogy ez így is maradjon. Csak egy grillcsirkét kellett vennie, pár tasak instant rizst, egy liter tejet, és azt a kis csokipudingot, amitől Zsófi egész arca felragyogott.

Az automata ajtó kinyílt, hideg légáramlatot és neonfényfalat hozva magával. Épphogy elhagyta a lopásgátló oszlopokat, amikor egy hang hasított bele a fáradt popzenébe.

– Hohó, álljon meg!

Egy sötétkék inges biztonsági őr lépett elé, elzárva az útját. A kitűzőjén "Berényi" név állt. Nagydarab ember volt, nyugdíjas-féle, kopasz fejbőrét lesütötte a nap, nyaka kilógott az inggallérja fölött.

Zoltán megállt. – Jó estét.

– Nem fogja idetaposni ezt a kosztot nekem – mondta Berényi, a gipszkartonportól fehér ingre mutatva. – Most gőzöltettük fel a padlót.

Zoltán lenézett a munkáscipőjére. Egy kis fehér porfelhő szállt le a frissen fényezett betonra. Felnézett az őrre. A pénztáraknál sorban állók figyelték a jelenetet. Egy teli bevásárlókocsis nő levette a táskáját a gyerekülésről, és magához szorította.

– Egy munkaterületről jövök – mondta Zoltán. – Csak öt dolgot kell levennem a polcról. Gyorsan megyek.

– Nem mindegy, hogy egyet vesz le vagy ötöt. Házirend. Rendezett megjelenésben kell lenni.

– Van olyan házirend, hogy aki dolgozik a megélhetéséért, azt nem engedik be? – A szavak kicsusszantak a száján, mielőtt meggondolta volna. Fáradt volt. Reggel tizenegy óta nem evett, csak egy benzinkúti hot dogot. A háta egy fájdalomtömbbé keményedett.

Berényi arca foltosan elvörösödött. – Ne legyen okos velem, kölyök. Úgy néz ki, mint egy csöves. Lehet, hogy csak bejön a mosdóba lemosakodni, aztán koldul a vásárlóktól.

Zoltán elővette a pénztárcáját, kinyitotta, és kopott bankjegyeket csippentett ki poros ujjaival. – Tizenhétezer forintom van. Nem koldulok. Vacsorát akarok venni anyámnak és a húgomnak.

Egy piros blúzos, hatvanas éveiben lévő, rövid ősz hajú, aranyláncon lógó szemüveges nő lépett ki a sorból. Letette a kosarát a grapefruittal és a túróval a földre. Vargáné Erzsébet volt a neve.

– Tudja, Berényi úr, láttam, amikor beparkolt – mondta. A hangja nem volt hangos, de olyan súllyal bírt, mint egy nyugalmazott iskolaigazgatóé. – Egy teherautóval jött, létrával a tetején és rengeteg szerszámmal a platón. Ő dolgozott. Maga mit csinált, azon kívül, hogy a légkondi alatt állt?

Berényi megfordult. – Asszonyom, ez nem az önre tartozik.

– Dehogynem tartozik rám – mondta Vargáné. – Ebben a megyében fizetem az adót. Ez a bolt önkormányzati támogatást kap "közösségfejlesztésre". Elzavarni egy dolgozó kölyköt, aki a családját próbálja megetetni, az nem közösségfejlesztés. Az egyszerűen ocsmányság.

A négyes pénztárnál dolgozó fiatal pénztáros lány, lila hajtincsekkel, Dóra, kihajolt a kasszájából. – Uram, jöjjön az én sorom. Gyorsan kiszolgálom.

Berényi egy vastag ujjat szegezett Zoltán felé. – Ha most beengedi, precedenst csinál. Legközelebb az egész brigád itt lesz kátránytól koszosan és isten tudja mitől. Hívom az üzletvezetőt.

Nem kellett. Az üzletvezető, egy vékony, rövid ujjú oxfordinges férfi, Gergő, már sietve közeledett a pékáru résztől, egy klipbordát tartva. Végignézett Berényi vörös arcán, majd Zoltán nyugodt, kimerült arcán.

– Mi folyik itt? – kérdezte Gergő.

Berényi belekezdett egy magyarázatba a higiéniáról, a bolt felelősségéről, és "bizonyos ügyfelekről". Vargáné félbeszakította, ugyanazokat a tényeket összefoglalva, de olyan szavakkal, mint "méltóság" és "tisztességesség". Dóra, a pénztáros, csak Zoltánra mutatott. – Ő fizető vendég. Pénz van a kezében.

Gergő, az üzletvezető, számokban gondolkodó ember volt. Végignézett Zoltán koszos ruháján, a padlón lévő poron, aztán a kis csoport vásárlón, akik most már a telefonjaikat vették elő. Gyorsan kalkulált.

– Berényi, hagyja vásárolni az urat – mondta Gergő. Majd Zoltánhoz fordult. – Ezentúl munkaruhában is szívesen látjuk. Mindenkinek megvan a maga dolga. – Lenézett a fehér porfoltra a padlón. – A takarítók majd feltörlik. Csak por.

Berényi nem kért bocsánatot. Egy rövid, kemény levegőt fújt ki az orrán, és visszavonult az előtérbe, vastag karjait összefonva a mellkasán.

Zoltán végigjárta a folyosókat, a neoncsövek zümmögtek fölötte. Elvette a csirkét, a rizst, a tejet. A pénztárnál Dóra beolvasta a termékeket, majd szó nélkül kivett egy kicsit hervadt rózsaszín szegfűcsokrot a leértékelt áruk kosarából, és beletette a szatyrába.

– Ez az anyukájának – mondta. – Féláron. Dolgozói kedvezmény.

Zoltán nem tudta, mit mondjon. Két nyirkos ötezressel, egy ezressel és apróval fizetett. Kilépett a műanyag szatyorral, a forróság ismét falként csapott az arcába.

Miközben a bevásárlást az autóba pakolta, a biztonsági őr, Berényi, kisétált egy öreg szedánhoz, ami a tűzoltósávban parkolt. Megállt, Zoltánra nem nézve. – A fiam egyidős magával – mondta a levegőnek. – Egész nap a pincében ül. Játszik. Üvölt a headsetbe.

Zoltán becsukta az autóajtót, és letörölt egy kis fehér port az inge logójáról. – Tegyen meg nekem valamit – mondta Zoltán. – Mondja meg a fiának, hogy az étel másképp ízlik, ha olyan gerinccel fizet érte az ember, ami sajog.

Berényi ránézett. A szeme már nem volt kemény. Csak fáradt. Biccentett egyet, élesen, aztán beült a kocsijába.

Ennyi volt az egész. Talán nyolc percig tartott.

***

Aznap este Zsófi a konyhaasztalnál ült, csokipudingtól maszatos arccal, a rózsaszín szegfűket egy régi lekváros üvegbe rendezgetve. Márta, az édesanyja, a székéből figyelte Zoltánt, szeme fényesen csillogott az arcán, amit a fájdalom simára koptatott.

– Nehéz nap volt? – kérdezte Márta.

– Csak hosszú – mondta Zoltán, a konyhai mosogatónál dörzsölve a kezét, a víz szürkén folyt le.

Az élet ment tovább. A gipszkartonmunka befejeződött. Új ácsmunka kezdődött. A hajdúsági nyár tombolt, és Zoltán kocsija minden reggel pontosan zötyögött át a vasúti síneken a Tócó-patak hídjánál. Vargáné, a nyugalmazott igazgatónő, ezután mindig Dóra kasszájához állt, amikor vásárolt. Nem tudta Zoltán nevét, de szólt Dórának, hogy tegyen egy fagyasztott pulykát az élelmiszerbank gyűjtőládájába, és mondta: – Ennek a fiatalembernek, ha valaha szüksége lesz rá. A pulyka két hétig a fagyasztóban maradt, mire egy család elvitte.

Egy hónappal később, augusztus végén, végre megtört a hőség. Zoltán szombaton hajtott haza, a levegő közeledő vihart ígért. Elhaladt a Tesco mellett, és meglátott egy táblát, amit addig sosem vett észre. A bevásárlóközpontot átépítették. A boltot a hónap végén véglegesen bezárják. Egy óriásplakát hirdette: "Bezárás miatt. Minden 30%-kal olcsóbb. Köszönjük a 20 évet."

Nem érzett diadalt. Még igazságérzetet sem. Csak egy furcsa, csendes súlyt érzett megtelepedni valahol a mellkasában. Berényire gondolt, a biztonsági őrre, és a fiára a pincében. Az anyjára gondolt, a bőr alá adott injekciókra, és arra, hogy milyen érzés a por a tüdejében egy hosszú hét végén.

Egy héttel később Zoltán utoljára behajtott a Tesco parkolójába. A polcok bent már szinte üresek voltak. Dóra eltűnt, már egy új munkahelyen dolgozott egy bankban. Vargáné nem volt ott. Gergő, az üzletvezető, üres dobozokat pakolt egymásra. Berényi a megszokott helyén állt az ajtónál, de az egyenruhája eltűnt. Kifakult pólót és farmert viselt, csak egy újabb ember volt, aki figyeli egy korszak végét.

Zoltán odament hozzá, már nem vásárlóként, csak egy emberként a járdán.

– A bolt zárva a vásárlóknak, kölyök – mondta Berényi, hangja fátyolos volt. – Már csak rendetlenség maradt.

– Tudom – mondta Zoltán. – Nem venni jöttem. – Kihúzott egy papírzacskót a kocsijából. Benne egy friss kenyér volt, amit Zsófi segített neki megsütni aznap reggel. Kicsit ferde volt, a héja egy kicsit túl sötét. A régi sütőjükben csinálták, a Bem téri bérházban.

Odanyújtotta a zacskót Berényinek. – Ez magának – mondta Zoltán. – A húgom sütötte. Gondoltam, egy embernek megéhezhet, ha így ácsorog.

Berényi ránézett a zacskóra. Először nem mozdult. Aztán kinyúlt és elvette a kenyeret, a papír zörgött a vastag kezében. Meglátta a rácímkézett cetlit, Zsófi kilencéves, girbegurba kézírásával: *A mi sütőnkből a tiédbe. – Zoltán és Zsófi.*

Berényi elolvasta a cetlit. Aztán még egyszer elolvasta, ajkai kicsit mozogtak a szavak felett másodszorra. Az álla egyszer megremegett, egy kis remegés, amit az állkapcsa összeszorításával próbált elfojtani. Nem mondott köszönetet. Csak a kenyeret a mellkasához szorította két kézzel, úgy, ahogy valaki tart valamit, amitől fél, hogy leejti.

Zoltán visszasétált a kocsijához. Nem nézett hátra, hogy Berényi még mindig ott áll-e.

Az eső, ami egész héten fenyegetett, hazafelé menet végre megeredt, kövér cseppek csapódtak a szélvédőre, mire befordult a Bem térre. Bent Zsófi az asztalnál ült, színezett, egy friss lapon sárga nap díszelgett. – Nézd – mondta, felmutatva. – Ez a nap a te hosszú napodból.

Zoltán felakasztotta a kulcsait a horogra az ajtó mellett, a fém nekikoccant a kis fa táblácskának, amit Zsófi a rajzszakkörön készített neki. Töltött magának egy pohár vizet a csapból, a csövek nyögtek a fal mögött, és az ablaknál állva itta, nézte az esőt, ahogy csíkokban folyik le az üvegen, és elsötétíti kint a járdát.