Félállásban a vidránál, avagy hogyan mentette meg Kajtek a Balatoni akciót

Sipos Márk naponta kétszer etette a vidráját, és senki a Balatonfüredi Önkéntes Vízimentőknél nem vette ezt komolyan, amíg meg nem szólalt a telefon egy eltűnt személy ügyében.

Ötvenegy éves volt, huszonhat évet ledolgozott a mentőszolgálatnál. A vidrát Kajteknek nevezte el, a nagyapja után, és háromhónapos, alig járó állatként kapta egy Siófok melletti tenyésztőtől, aki egyszerűen nem számított rá — ugyanabból az alomból a nőstény testvér lábhibával született, és senki sem akarta megvenni a hímet mellé. Márk mindkettőt hazavitte. A nővért később a veszprémi állatkertnek adta oda, Kajtek pedig maradt.

Próba-szerencse alapon tanította be, semmiféle tanfolyam nélkül, mert Magyarországon ilyesmit senki sem oktat. A szomszéd a tizedik emeletről, a Vörösmarty utcai panelból, ahol Márk lakott, mielőtt közelebb költözött a tóhoz, gúnyolódott, hogy a fickó egy leendő biztonsági őrt tart a fürdőkádban. Addig nevetett, amíg meg nem látta, ahogy Kajtek vezényszóra lemerül egy partról bedobott műanyag palackért, és egyenesen a kézhez tér vissza, egy métert sem úszva el mellette.

A módszer egyszerű volt: Márk megtanította felismerni a víz alatti szagot a felszínre törő buborékokról. Az emberi bőr, a ruhaanyag, még az óra fémszíja is nyomot hagy a vízben, amit egy hivatásos búvár csak akkor érez meg, amikor beleütközik valamibe. Kajtek korábban érezte meg, és irányt mutatott — megfordult a vízben, és úszni kezdett oda, ahonnan a szag jött. Nem mindig talált célba. Harmadik próbálkozásra, még tavasszal, egy próbababa ruháját hozta fel, amellyel egy sekély öbölben gyakoroltak Tihany közelében, és utána egy egész héten át nem volt hajlandó vízbe menni — mintha büntetésként élte volna meg a kudarcot. Márk akkor azt hitte, ennyi volt, hogy trükköket be lehet tanítani egy vidrának, de felelősséget nem. Csak egy hónap szünet után kezdte újra a gyakorlást, nulláról, csupasz buborékokkal, ruha nélkül a vízben.

A telefon július tizenharmadikán csörrent, vasárnap, kábé tizenegy óra körül. Egy hatvannégy éves horgász, Kovács Zoltán tűnt el, aki előző nap csónakkal indult el a balatonfüredi kikötőből, és nem tért haza éjszakára. A felesége este nyolc után jelentette az eltűnést, de a csapatok csak reggel kezdték a keresést, mert éjjel semmit sem lehet látni a tavon, és a járőrcsónak úgysem talált volna semmit sötétben.

Kovácsné a térképen megmutatta a nádas melletti helyet, ahol a férje mindig horgászni szokott — évek óta ott halászott, mondta, sehol máshol. Az üres csónakot pont abban a körzetben találták sodródva, így a reggeli kereséstől kezdve minden erőfeszítés arra a keskeny sávra összpontosult a nádas mentén, ahol a horgony állt. A víz mélysége ezen a szakaszon nem több négy méternél, de zavaros a hínártól és az iszaptól — nyáron a látótávolság húsz-harminc centiméterre csökken. Két búvár a balatonfüredi állomásról már négy órája dolgozott, tapogatva a fenéket a kötél mentén, minden eredmény nélkül. Az akció vezetője, Molnár Tamás, ismerte Márkot látásból, és tudott a vidráról, mert valaki egyszer feltöltött egy Kajtekről szóló videót a Facebook-csoportba. Nem sok reménnyel hívta fel, inkább kétségbeesésből, mint meggyőződésből.

Márk egy régi Suzuki Vitarával érkezett, ketreccel a hátsó ülésen és egy doboz friss keszeggel a hűtőtáskában — a balatonfüredi halpiacon vásárolta naponta, kilója akkoriban valami nyolcezer forintba került, Kajtek pedig bőven egy kilónál is többet evett naponta. A vidra akkor hét kiló körül nyomott, bundája sötétbarna volt, szinte fekete, amikor vizes volt. Márk felhúzta rá a hámot egy kis úszóval a hátán, hogy a csónakon lévő csapat lássa, hol tartózkodik az állat a víz alatt, majd elengedte a tattól, ott, ahol az áramlat a buborékokat a nádas felől hozta.

Az első húsz percben semmi. Kajtek körözött, felbukkant, prüszkölt, aztán ismét lemerült. Márk a járőrcsónak orrán állt, és fejben számolt — három perc víz alatt, aztán levegő, majd megint lefelé. Molnár már mondott is valamit a rádióba, hogy a vidrás akció nem válik be, amikor az úszó hirtelen megállt egy ponton, mintha valami a víz alatt tartaná az állatot, és nem akarná elengedni.

A búvár kötéllel ereszkedett le arra a helyre. Egy perc, kettő, három — a csónakon senki sem szólalt meg, csak a motor járt alapjáraton. A negyedik percben a búvár feje bukkant fel a felszínen, közvetlenül utána egy ökölbe szorított kéz, lefelé fordított hüvelykujjal. Molnár letette a rádiót, és szótlanul nézett a vízre. Kovács Zoltán holtteste régi halászhálókba gabalyodva feküdt, húsz méterre a nádastól, egy kis öbölben, ahová a tó ezen részének áramlatai mindent besodortak a fő keresési sávból, bár korábban senkinek sem jutott eszébe ott is megnézni — a csónak végül is messzebb állt, a horgonynál.

Az eltűnt felesége, Kovácsné Ilona, még aznap délután kiment a partra. Nem szólt semmit Márkhoz, csak leült a fűbe a kikötőnél, és nézte, ahogy Kajtek a kezéből eszi a halat, mancsával törölve le a vizet a pofájáról.

Attól a vasárnaptól kezdve Kajtek már huszonhárom akcióban vett részt Veszprém megye területén, négyszer ő jelezte elsőként azt a helyet, ahol a keresés véget ért. Márk ezért nem kér pénzt — a vízimentők hívására megy ki, saját benzinköltségen, mert a halat úgyis mindennap megveszi Kajteknek, havi kábé kétszázezer forintért, így egy akcióval több vagy kevesebb semmit sem változtat a családi költségvetésen.

Molnár később egyetlen mondatot írt a jelentésébe, amely bekerült az állomás irattárába: "a helyszín beazonosítása egy kísérő állat jelzése alapján történt, faj: ázsiai kisvidra". Kovácsné Ilona még sokáig ült a füvön, amikor Kajtek befejezte az evést, és megrázta magát, vizet fröcskölve a cipőjére — ő akkor sem mozdult.