Kakaó a csíkos pohárban

Kelemen Ágnesnek hívnak, hatvanhárom éves vagyok, és arra a keddre még ma is olyan élesen emlékszem, mintha tegnap történt volna.

A fiam hétfő este hívott, fél kilenc körül, épp a vacsora utáni mosogatással voltam elfoglalva. „Anya, ráérsz holnap ebédelni velem? Csak mi ketten." A fiam, Bence, negyvennégy éves, Debrecenben él, gépészmérnök egy gyárban. Van saját lakása, felesége, Kata, két kisfia egy évvel egymás után, a hétvégéink pedig hónapokra előre be vannak osztva: vasárnap közös ebéd, ünnepnapokon mindenki egy asztalnál. Erre most hét közepén, minden ok nélkül, feleség és gyerekek nélkül hív.

Azonnal gyanús lett. Megkérdeztem, minden rendben van-e. Nevetett, és azt mondta, persze, csak beszélgetni akar. Épp ez a mondat vert ki a sodromból. Lefeküdtem, de nem jött álom: sorra vettem fejben minden lehetséges bajt, a leépítéstől kezdve valami egészségügyi problémáig. Bevettem egy Valeriana-cseppet, bekapcsoltam a tévét, valami éjszakai politikai talkshow ment, kikapcsoltam. Így forgolódtam hajnali kettőig.

A Csapó utcai kávézóban találkoztunk, nem messze a Nagytemplomtól, ahova még diákkorában szokott elvinni a vakációk alatt. Odaértem — ő már ott ült, gulyáslevest rendelt nekem és túrós palacsintát, amit mindig azt szoktam ott enni. Az asztalon egy kék mappa. Le sem vettem a kabátom, úgy kérdeztem: mi történt?

Bence csak annyit mondott: anya, ne nézz úgy rám, mintha temetésre jöttél volna.

Kinyitotta a mappát. Kinyomtatott fényképek voltak benne, régiek, megsárgultak, de beszkennelte és újranyomtatta őket. Egy szállásfoglalás. Néhány lap útitervvel. Kiderült, megtalálta azokat a képeket a Balaton-felvidéki utunkról, amikor tizenegy éves volt — pont egy évvel azután, hogy elváltam az apjától. Rajtuk mi ketten — Tapolcán, Badacsonyban, egy kis vízesésnél az út mellett Salföld közelében.

Én arra a nyaralásra egészen máshogy emlékeztem, mint ő. Akkor harmincegy éves voltam, frissen elvált, könyvelőként dolgoztam egy bútorgyárban, a fizetést hónapokig nem kaptuk meg. Az akkori férjem bátyjának öreg Ladájával mentünk, a legolcsóbb szobákban aludtunk — ahol nénik adtak ki egy-egy sarkot filléres áron a turistáknak —, szendvicseket vittünk magunkkal, hogy ne kelljen étteremben költeni. Emlékszem, egyik este a panzió vécéjében sírtam, hogy Bence ne hallja meg a vékony falon át.

Ő viszont másra emlékezett. Arra, hogy megálltunk annál a vízesésnél, mert meglátta az útról, és ujjongva kiabálni kezdett. Arra, hogy túrós csuszát ettünk, és neki nem ízlett. Arra, hogy elhagytuk az esernyőt a buszon. Arra a nénire, aki reggelente kakaót hozott neki egy csíkos pohárban, tejhabbal a tetején, és ő azzal a habbal az egész pólóját összekente.

— Nem tudtam, hogy neked akkor ilyen nehéz volt — mondta.

Ez mélyebben érintett, mint vártam. Ültem, kavargattam a kanalat a gulyáslevesben, és nem tudtam enni.

Az ötlete az volt, hogy menjünk el ketten néhány napra, amíg az unokáknak véget nem ér a tanév, és el nem kezdődik a nyári tábor- meg nagymama-fejetlenség. Bence ki tudott venni négy nap szabadságot.

Az első reakcióm az volt, hogy kezdtem visszautasítani. Hogy ez pénzbe kerül, hogy Kata egyedül marad a fiúkkal, hogy nekem nem kell, hogy elvigyenek valahova és költsenek rám.

Bence halkan, szinte bosszúsan mondta:

— Anya, nem azért csinálom, mert szükséged van valamire. Veled akarok lenni.

Elhallgattam. Talán annyi éven át hozzászoktam, hogy én vagyok az, aki megszervezi a családi összejöveteleket, fizet, ha van miből, mindenkitől megkérdezi, jól van-e, és az unokákkal foglalkozik, hogy szokatlan volt, amikor a fiam csak azért akar valamit tenni, hogy velem lehessen.

Akkor bevallotta azt is: mióta betöltötte a negyvennegyet, sokat gondolkodik az időn. A fiai gyorsan nőnek, és egyre gyakrabban jutnak eszébe a szülei olyannak, amilyenek az ő jelenlegi korában voltak.

Két hét múlva indultunk, májusban. Ugyanazt az útvonalat nem tudtuk megismételni — sok minden megváltozott. Az a panzió, ahol régen aludtunk, most már appon keresztül adják ki napi bérletre, a tulajdonos néni régen meghalt, az unokája nem is tudta, ki volt az a kakaós nagymama. A vízesést sem találtuk meg egyből, sokáig kóboroltunk a földúton, a kocsit egy elhagyott erdészháznál hagytuk.

De egyik este, ahogy ültünk a padon ugyanannál a pataknál, két termoszpohárnyi forró teával, Bence elővette a telefonját, és megmutatott egy képet: ő tizenegy éves, én harmincegy. Sokáig néztem azt a nőt a képen. Emlékeztem minden félelmére, minden álmatlan éjszakájára abban a panzióban. De sosem gondoltam volna, hogy a fia boldognak emlékszik rá.

Vonattal jöttünk vissza, a fülke frissen festett falaktól szagos volt — a kocsit épp felújíthatták. Az ablak mögött napraforgótáblák suhantak, még zöldek, csak most bontották a bimbót. Bence elaludt, az ablaknak dőlve, én sokáig nem tudtam lehunyni a szemem — a kezemben forgattam ugyanazt a mappát a fényképekkel, hüvelykujjammal simogattam a képek sarkát.

Másnap, már otthon Debrecenben, míg Kata a vacsorát főzte, a fiúk pedig a kertben focizgattak, elővettem a régi iratdobozomat, és kivettem belőle a megsárgult számlát a badacsonyi szállásról — azt, amit egész évek alatt megőriztem annak bizonyítékául, mennyibe került az a fájdalom —, és egy külön mappába tettem az új fényképek mellé. Ráírtam filccel: „Badacsony, akkor és most."

Azt a mappát jól látható helyre tettem a szekrénybe, a régi tévéújságok és a még senki által ki nem dobott telefonkönyv mellé — oda, ahol mindig a szemembe ötlik, valahányszor kinyitom az ajtaját.