Macska maradt aváróban, Zsófia pedig három évig tartotta a dobozát a felső polcon

Cirmos harmadik napja nem nyúlt az ételhez. Zsófia Balogh, az Üllői úti kisállatrendelő vezető asszisztense közelebb húzta a tányért a radiátorhoz, bár tudta, hogy nem a hőmérsékleten múlik a dolog. A macska az ablakpárkányon feküdt, lábait magához húzva. Nem aludt. Az üveg mögé bámult, mintha ott kint valaki állna és várna. Zsófia végigsimított a bundáján, Cirmos megrándította a fülét, de nem fordult meg. A szőre meleg volt és sűrű, de az ujjak alatt most kiálltak a csigolyák, amik két éve még nem domborodtak így.

A rendelőben fertőtlenítőszag úszott, meg száraz eledel illata. Ez a kettő beette magát a falakba, a köpenyébe, a bőrébe, a hajába. Zsófia évek óta nem is érzékelte már, de minden reggel, amikor kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a villanyt, az első pár másodpercben megint csapta az orrát, mintha emlékeztetné: itt dolgozol, nem itt élsz. Közben pedig itt élt. Három éve hozta be Cirmost, mert senki nem jött vissza érte. A gazdája egy vizsgálat után otthagyta, azt mondta, "egy óra múlva jövök", és nem jött. Sem egy óra múlva, sem egy hét múlva, sem egy hónap múlva.

Zsófia két hétig várt, aztán abbahagyta a várakozást, és hozott otthonról egy régi pokrócot. A személyzeti szobában, a felső polcon, a kötszeres doboz mögött még most is ott feküdt a nyakörv. Régi, rozsdabarna bőr, fém névtáblácskával, amin alig lehetett kiolvasni egy telefonszámot. A számjegyek majdnem teljesen elkoptak, mintha valaki ujjal dörzsölte volna le őket, újra és újra. Zsófia sosem próbálta kibogarászni ezt a számot. Nem akarta. Aki egy élőlényt kidob, az szerinte nem érdemel visszahívást.

Levette a nyakörvet Cirmosról még az első este, amikor a macska ott maradt éjszakázni a rendelőben, és felrakta a legfelső polcra. Három évig egy helyen hevert, és a por köré egyenletes szürke gyűrűt húzott. Zsófia megigazította a nyakláncra fűzött szemüvegét, kiöntötte a maradék vizet a repedt aljú tányérkából, és friss vizet töltött. A tányér régi volt, a gyógyászati takarmánygyár elhalványult logójával. Átmeneti. Három éve készült rendes, kerámia, alacsony szélű tányért venni neki, ahogy a rövidorrú macskáknak ajánlják. De minden alkalommal megállt a Zoo Plaza kirakata előtt, és elment mellette. Mert egy rendes tányér azt jelentette volna, hogy Cirmos az övé. Cirmos pedig másé volt. Pontosabban most már senkié.

A telefon fél tízkor csörrent, amikor Zsófia a teát öntötte a kis hátsó szobában. Gergő, az asszisztense vette fel elsőként, dörmögött valamit a szakállába, és odanyújtotta neki. Azt mondta, egy nő keresi. Zsófia átvette a kagylót. A vonal másik végén egy csendes, nyomás nélküli hang szólalt meg. A nő Teréznek mutatkozott be, azt mondta, három éve hagyott ott egy macskát ennél a rendelőnél. Egy háromszínűt. Cirmost.

A csésze tea kihűlt a kezében. Zsófia nézte, hogy párolog el a gőz, és hallgatott. Teréz lassan beszélt, szavakat keresve. Azt mondta, szeretné megtudni, hol van most Cirmos, és ha lehet, visszavinné. Zsófia nem válaszolt azonnal. Az ujjai ráfeszültek a kagylóra. Aztán nyugodtan, úgy, ahogy egy kollégától kér valaki diagnózist, megkérdezte:

– És három évig hol volt? A macska három éve él itt a rendelőben, afféle senki földjén.

Teréz elhallgatott. Nem mentegetkezett, nem magyarázkodott. Csak megismételte, hogy eljöhet, ha Zsófia megengedi. Zsófia azt mondta, visszahívja, és letette a kagylót az asztalra. A kijelző még világított, és kék csík futott végig rajta a viaszosvitorlán. Gergő az ajtóban állt, a kötényébe törölte a kezét, amin az eledel és a savanyú káposzta szaga érződött, amit az ebédjéhez melegített fel.

– Ez az, aki eldobta?

Zsófia bólintott. Gergő megvakarta a szakállát. Elhallgatott, aztán azt mondta, emlékszik arra az asszonyra. Vörösek voltak a szemei, amikor behozta a macskát. Akkor is mondta Zsófiának. Vajon ő emlékszik rá? Zsófia nem emlékezett. Vagy nem akart emlékezni. Gergő megrántotta a vállát, és dörmögve megjegyezte, hogy ilyen itt mindig: előbb eldobják, aztán egy év múlva visszaemlékeznek rá. Hozzátette:

– Ne engedd be.

Aztán elment klórral mosni a ketreceket, a folyosóról a fémrudak csörrenése és a víz csobogása hallatszott. Zsófia megitta a teáját, bár az addigra teljesen kihűlt. A levélpor íze ragacsosan és keserűn ült a nyelvén, mint egy félbehagyott beszélgetés utóíze. Cirmos a váróban továbbra is az ablakot bámulta. A száraz eledel érintetlen maradt a tányérban.

Este Zsófia felhívta. Felvette az első csörgésre, mintha órák óta a telefon mellett ült volna. Zsófia röviden közölte: Cirmos három éve él náluk. Egészséges, be van oltva, van saját sarka, saját pokróca, saját szokásai. És nem tartja helyesnek, hogy visszaadja a macskát annak, aki egy szó nélkül otthagyta a rendelőben. Négy másodperc csend. Aztán Teréz azt mondta:

– Nem dobtam el.

Két szó, se sértettség, se dühösség bennük. Csak egy tény. Zsófia válaszolni akart, de összeszorult a torka, meg kellett köszörülnie. Megismételte: nem jött vissza érte, ez pedig egyenlő azzal, hogy eldobta. Teréz nem vitázott. Azt mondta, "megértem", és letette.

Két nap múlva Teréz megjelent a rendelő előtt. Nem telefonált, nem jelezte előre. Csak állt az ajtó mögött. Zsófia a homályos üvegen át látta: vékony alak, méretén túl nagy kabátban, a kabátujjak eltakarták az ujjait, a válla felhúzva, mintha fázna, pedig tizennyolc fok volt kint. Mozdulatlanul állt, nem kopogott. Várt. Úgy, ahogy a sorszámos rendelőkben várnak, ahol semmit nem lehet sürgetni.

Kint szitált az eső. Finom, meleg, májusi eső. A nedves aszfalt és a hárslevelek illata bejutott az ajtó alatti résen, és a folyosón a levegő párás lett. A hátsó helyiségben felfütyült a vízforraló, és Zsófia elfordult az ablaktól, hogy levegye a tűzről. A keze megszokásból mozgott: vízforraló, csésze, teafilter. A fejében egyetlen gondolat: nem nyitom ki. Nem muszáj.

Cirmos leugrott a párkányról. Három nap óta most mozdult először saját akaratából, nem kellett ölbe venni. Az ajtóhoz ment, leült, a mancsait a farkával körülfonta. Az üveget bámulta. A farka nem mozdult. Zsófia a falhoz lapult. A gőzölgő vízforraló még a kezében volt. Várta, hogy az alak eltűnjön. És az alak eltűnt. Lassan megfordult, és elment, görnyedten, mint akinek nincs ereje kiegyenesedni. Cirmos egész estig ott ült az ajtónál. Nem evett, nem ivott, nem mosakodott. Amikor Zsófia ölbe vette és bevitte a hátsó helyiségbe, a macska hátranézett a válla fölött, az üveg felé. Az üvegben semmi nem volt, csak az eső és a lámpafény.

Gergő észrevette, de hallgatott. Csak odadörmögte a sarokból, hogy a bejárati zár akad, meg kellene cserélni. Zsófia bólintott. A zárat nem cserélte ki.

Reggel egy boríték feküdt az ajtó alatt, amikor Zsófia megérkezett kinyitni a rendelőt. Fehér, bélyeg nélkül, feladó nélkül. Csak egy kézzel írt név: "Zsófiának". A betűk kicsik voltak, balra dőltek. Két ujjal emelte fel, mintha a boríték megégethetné. A papír idegen parfümöt árult, valami halvány, virágos illatot, mint a kiszáradt levendula az utolsó sóhajban egy textilzacskóban. A boríték könnyű volt, de a kezében mégis nehéznek érződött, úgy, ahogy a rossz hírek súlyát érzi az ember, még mielőtt elolvasná.

Belül három lap volt és egy fénykép. Az első lap egy kórházi kivonat volt, három évvel korábbi dátummal, a Szent László Kórház onkológiai osztályáról. Diagnózis, stádium, kezelési terv. Zsófia naponta olvasott orvosi dokumentumokat, ismerte a kódokat és a rövidítéseket. A standard betűtípussal szedett sorok láttán az ujjai apró remegésbe kezdtek, és a lapot az ölébe fektette, hogy ne ejtse el.

A második lap a kezelés lezárását igazoló papír volt. Dátum, a kezelőorvos aláírása, kör alakú pecsét a kórház címerével. Remisszió. Két éves tartós remisszió.

A harmadik lap egy kézzel írt üzenet. Ugyanaz a kézírás, mint a borítékon, kis betűk, szorosan egymáshoz tolva, mintha a papíron kevés lenne a hely, de sok lenne a mondanivaló. Csak néhány sor: "Azért hagytam ott Cirmost, mert nem tudtam, visszajövök-e egyáltalán. Kemoterápia, aztán sugárkezelés, aztán műtét. Fél évig nem voltam otthon. Nem tudtam magammal vinni, és nem akartam egyedül hagyni egy üres lakásban. A rendelő volt az egyetlen hely, ahol biztos voltam benne, hogy gondoskodnak róla. Minden hónapban telefonáltam az első évben. Azt mondták, egy orvos magához vette a macskát. Nem mertem addig eljönni, amíg nem lettem egészséges. Megígértem neki, hogy visszajövök."

A fénykép kicsi volt, hat szor kilenc centiméteres, a sarka felkunkorodott. Egy rövid hajú nő, a kemoterápia utáni pelyhes fejjel, ölében tartotta a háromszínű macskát. A haja csak kezdett visszanőni, sötét pihékben, mint egy újszülöttnél. A macska az arcát a nő állához dörgölte, a nő pedig két kézzel szorította magához, úgy, ahogy azt szorítjuk, amit félünk elveszíteni, és amit már majdnem elveszítettünk.

Zsófia leült a folyosó padlójára. Újra elolvasta az üzenetet. Majd még egyszer. Cirmos hangtalanul odajött, és lefeküdt mellé. A szőre meleg volt és puha, mint mindig. Három évig Zsófia simogatta, és magáénak hitte. Közben Cirmos mind a három évben az ablakpárkányon ült, és kifelé bámult.

Zsófia délben telefonált. A hangja nem remegett, de a torka kiszáradt, és a szavak röviden jöttek ki, mint a receptre írt gyógyszerkódok.

– Teréz. Jöjjön. Vigye Cirmost.

Csend. Majd egy kérdés:

– Biztos benne?

Zsófia azt válaszolta, "igen", és ez az "igen" volt a legrövidebb és legnehezebb szó, amit három év alatt kimondott.

Teréz negyven perc múlva megérkezett. Csendben lépett be, megállt a küszöbnél. Ugyanaz a kabát volt rajta, méreten túl nagy, hosszú ujjakkal. De a szeme más volt. Nem kérő, nem bűntudatos. Hálás, egy szó nélkül, csak egy pillantással.

Cirmos az ablakpárkányon ült. Amikor Teréz belépett a váróba, a macska felkapta a fejét. Megállt egy pillanatra, mintha ellenőrizné. Majd leugrott, és odament hozzá. Nem rohanva, nem ugrálva. Egyszerűen odament, úgy, ahogy valaki odamegy ahhoz, akit régóta vár, és végre megkapott.

Zsófia levette a polcról a nyakörvet. Rozsdabarna bőr, egy helyen megrepedt és puhára kopott, a névtábla körömmel odahagyott karcolásokkal. Odaadta Teréznek, és csak ennyit mondott:

– Ez az övé.

Teréz átvette a nyakörvet, és Cirmosra csatolta. Vékony ujjai voltak, a csat nem engedett azonnal, rá kellett nyomni. A kattanás halk és pontos volt, mint pont a hosszú mondat végén. Cirmos felemelte a fejét, és a csuklójához bökött. Teréz rátette a kezét, és egy pillanatig mozdulatlanul állt így. Majd felemelte a macskát az ölébe, és Cirmos a nyakába fúrta az orrát, a kulcscsontjai közötti gödörbe, és lehunyta a szemét.

Zsófia leemelte az asztalról a repedt tányért. Kimosta, letörölte egy törlőkendővel, és beletette a szekrénybe. Gergő a hátsó helyiség ajtajában állt, de nem dörmögött, nem kommentált semmit.

– Vegyen neki rendes tányért – mondta Zsófia, anélkül hogy megfordult volna. – Ez csak átmeneti volt. Három évig átmeneti.

Teréz bólintott. Két kézzel szorította Cirmost magához, és kilépett. Az ajtó becsukódott. A folyosón eső és idegen virágillatú parfüm szaga maradt. Zsófia az ablaknál állt, és nézte, hogy Teréz az autójához megy, magához szorítva a macskát.

A polcon üres hely maradt a nyakörv helyén. Zsófia végighúzta az ujját a porosabb kontúron, és letörölte. Aztán feltette a szemüvegét, felkapcsolta a villanyt a váróban, és kinyitotta az ajtót az első páciensnek.