Örök hiány, Gizi néni kötényében

Nincs rá szép szó, nincs rá helyes mondat. Egyszerűen hiányzol, anyu. Négy éve mondom ezt magamban minden reggel, mióta elmentél.

A Kossuth utcai lakásban nőttem fel nálad, ahol ősszel mindig csikorgott a radiátor, és te 7-kor keltél, hogy megfőzd apának a kávét, mire ő hazaért a téglagyárból. Az a bögre ott áll még most is a konyhaszekrényben — kék, repedt fülű, "Debrecen 1988" felirattal, amit egy kirándulásról hoztál. Most harminckét vagyok, két gyerekem van, és ott állok a saját konyhámban, és a frissen mosott ruhát hajtogatva arra gondolok, hogy neked ebből a bögréből mennyire más volt a kávé íze, mint nekem a boltiból.

Azon a januári délutánon a kórházi ágy mellett ültem, és fogtam a kezed. Hideg volt, és a köröm alatt még ott volt egy kis liszt, mert aznap reggel, mielőtt rosszul lettél, bejglit dagasztottál. Letöröltem egy nedves törlőkendővel, ujjról ujjra, mert nem tudtam mit kezdeni a kezemmel másképp. A monitor pittyegett, 14:40-et mutatott az óra a falon, és te azt mondtad:

— Lélegezz.

Aztán semmi. Nem kapkodtad a levegőt, nem szóltál többet, csak feküdtél, és én számoltam a pittyegéseket, mert nem bírtam másra nézni. 14:52-kor a monitor hangja megváltozott. Egy folyamatos sípolás lett belőle, és egy nővér bejött, és kikapcsolta.

A temetésed után hónapokig nem nyitottam ki a szekrényedet. Ott lógott a kötényed, a virágmintás, amit minden karácsonykor felvettél a bejgli sütéshez — 1 200 forintért vetted anno a debreceni piacon, ezt te magad mondtad el nekem vagy ötvenszer. Tavaly december 20-án végre leakasztottam, és magamra vettem. Liszt szóródott a pultra, amikor megráztam.

A lányom bejött a konyhába, és megállt az ajtóban.

— Kié ez? — kérdezte, és az ujjával a kötény virágmintáját bökdöste.

— A nagymamádé volt.

Nézte még egy darabig, aztán azt mondta:

— Én is akarok egy ilyet, ha sütök.

Azóta minden adventi vasárnap együtt dagasztjuk a tésztát. Ő a te kötényedben, aminek az alját fel kellett hajtanom neki biztosítótűvel, mert kétszer akkora, mint ő. A keze tele van liszttel, az orra is, mert meg szokta vakarni, és a konyha megtelik azzal az illattal, amiről azt hittem, örökre elvesztettem.

Múlt vasárnap, amikor a tésztát nyújtotta, megállt egy pillanatra, rám nézett, és azt mondta:

— Anyu, kend be a kezed liszttel, úgy könnyebb.

Pontosan úgy mondta ki, ahogy te szoktad.