HU
Eltűnt, és hála Istennek
– Figyelj csak, szomszéd, a macskátokat már jó ideje nem láttam a lépcsőházban. Egyáltalán hogy van? Él és virul?
A szomszéd a macska szó hallatán hirtelen felélénkült, és széles mosolyra húzta a száját:
– Eltűnt valahova pár napja. És hála Istennek!
– Hogyhogy hála Istennek? – Gábor igyekezett a kérdést egyenletes hangon feltenni. Pedig belül mindene forrt.
*****
Az utóbbi két hétben Gábor arra lett figyelmes, hogy a szomszédai rendszeresen kidobják a házi macskájukat a lépcsőházba. Igen, szó szerint megragadják a nyakánál fogva és kivágják. Hol a macska gazdája teszi meg, hol a felesége. Néha pedig… a szerencsétlen állat szinte az orra előtt repült át a levegőn.
– Óvatosabban kéne! – tette szóvá Gábor a szomszédasszonynak.
Az azonban hallani sem akart róla. Ahelyett, hogy elnézést kért volna a viselkedéséért, a nő a szemöldöke alól rámeredt, és becsapta az ajtót. Pontosabban akkorát csapott rajta, hogy a lépcsőházban megremegtek az ablakok, a ház alapjában pedig egészen biztosan keletkezett egy, de lehet, hogy két mikrorepedés.
Gábor eleinte naivan azt hitte, hogy a bogaras szomszédai a macskájukat csak sétálni engedik le, vagy épp a kinti élethez szoktatják. Idővel azonban rájött, hogy ez bizony büntetés. Ha valami rosszat csinál – irány a lépcsőház.
A megrémült, máskor végtelenül szomorú macska órákig ült a negyedik emeleti lépcsőfordulóban, a barna műbőr ajtó előtt, és várta, hogy megbocsássanak neki és visszaengedjék. A gazdái pedig persze megbocsátottak. És visszavitték, de ez sosem történt meg azonnal. Ha pedig nyávogni vagy kaparni kezdte az ajtót, a háziasszony rögtön a seprűvel adott neki egyet.
Gábor a saját szemével látta, ahogy ez történik. Épp a lépcsőn ment felfelé (a lift fél éve nem működött a házban), és a negyedikre érve meglátta az ismerős macskát. Még köszönni is akart neki, de… a macska akkor épp rá sem hederített. Hangosan nyávogott és kétségbeesetten kaparta az ajtót karmolva. Nyilvánvalóan be akart jutni, és mivel nem engedték, ezzel a kezdetleges módon próbált emlékeztetni magára.
A lakásból léptek hallatszottak, majd az ajtó hirtelen kivágódott, és a háziasszony kopott köntösben, szó nélkül, teljes erőből rásózott a macskára a seprűvel, és azonnal be is csukta az ajtót. Ez olyan gyorsan történt, hogy Gábor még szólni sem tudott. Pedig lett volna mit mondania… meg akarta szégyeníteni ezt a nőt, aki ilyen gyalázatosan bánik a kisállatával.
– Nagyon megkaptad, mi, barátocskám? – kérdezte Gábor, amikor odaért a macskához.
A macska szomorú szemekkel nézett rá, de a tekintetében hála is volt – azért, mert legalább valaki felfigyel rá.
A macskát a legkisebb vétségért is kidobták. Gábor egyszer hallotta, ahogy a szomszédasszony az egész lakást betöltve ordította: „Te ilyen! Megint eldöntötted a vázát! Sándor, dobd ki azonnal ezt a macskát! Majd megtanulja, hogy nem ugrál az asztalon!” – és egy perc múlva az ajtó résnyire nyílt, és egy szőrös férfikéz nyúlt ki belőle, szorosan markolva a macska nyakbőrét. Aztán az ujjak elernyedtek, a macska a lépcsőfordulóra pottyant, az ajtó pedig rögtön becsukódott. A macska feltápászkodott, és szembefordulva az ajtóval leült – várni, hogy megbocsássanak neki, és visszamehessen. Gábor pedig csak rosszallóan csóválta a fejét. Egyszerűen nem értette az ilyen nevelési módszereket.
Gábor megsimogatta a macskát, és hazament. A macska pedig továbbra is ugyanazon a helyen ült, bajszos pofáján a világfájdalom kifejezésével. Gábor nem volt különösebben szentimentális ember, de ez a kép szálkaként fúródott belé. „Hát hogy lehet így bánni egy élőlénnyel?” – töprengett. Idővel, ahányszor csak arra ment, Gábor lelassított, és a macska, felismerve őt, halkan dorombolni kezdett – üdvözlésképp és kissé hízelgően. Néha Gábor leguggolt mellé, megvakarta a füle tövét, a macska pedig lehunyta a szemét, odanyomta a fejét az ujjai alá, majd nedves orrát a tenyerébe bökte. Meleg volt, élő és nagyon bízó, és ettől Gábor lelkét elöntötte a rossz érzés. Nem értette, ez a kedves macska miért ilyen szívtelen gazdikat kapott. Egyáltalán minek vettek magukhoz állatot, ha magukon kívül senkit sem szeretnek? „Furcsa emberek, az istenit neki.”
Aztán egyszer, amikor megint találkozott a macskával a lépcsőházban, Gábor szilárdan elhatározta: ha ezek még egyszer kidobják ezt a jószágot, tenni fog valamit. Elég volt a szerencsétlen állat szívatásából. Nem tudta pontosan, mit fog lépni, de érezte, hogy feltétlenül közbe kell avatkoznia, különben ennek sosem lesz vége.
A nap, amikor Gábor türelme végleg elfogyott, egy pénteki napon jött el, amikor különösen mérgesen tért haza. A munkahelyén összeveszett a kollégáival, a tömegközlekedésen lökdösték és a lábára tapostak, ráadásul kint reggel óta szemerkélt az a nyálkás, idegesítő eső. Szóval a hangulata a nullán volt. Talán még az alatt is. Ahogy lépdelt felfelé a lépcsőn, Gábor már a harmadik emeletről hallotta az ismerős, panaszos „nyi-á-u”-t. A macska, mint mindig, hűségesen ült az ajtajuk előtt, de most sem engedték be. Odakint pedig egyébként is elég hűvös volt. Nem május van, hogy úgy mondjam.
Gábor megállt a lépcsőfordulóban, és elgondolkodva nézte a macskát, amely, amint meglátta, szokás szerint dorombolni kezdett és felé indult. Aztán – bumm! – a mai nap minden problémája hirtelen jelentéktelen apróságnak tűnt Gábor szemében. Itt van ez a macska, ennek vannak problémái. Mégpedig óriásiak! Úgy bánnak vele, mint egy tárggyal. Mint valami játékszerrel. Mi lehet ennél rosszabb? Gábor belehallgatott a műbőr ajtó mögötti csendbe. Senkit sem érdekelt ez a macska. És ekkor nagyon megkívánta, hogy megleckéztesse a szomszédait.
– Elég volt, vége, – mondta Gábor hangosan, maga is meglepődve az elszántságán. – Gyere velem.
Lehajolt, és felkapta a macskát. Az rögtön hangosabban dorombolt, és az átnedvesedett zakójához dörgölte a fejét, szőrös nyomokat hagyva rajta. Aztán elindultak a hetedik emeletre, ahol Gábor lakott. Csak pár napra viszi el. „Hadd ijedjenek meg a gazdik, hadd keressék, aggódjanak. Értsék meg, hogy nem szabad így bánni vele…” – gondolta Gábor, miközben belépett a lakásba.
Nála a macska meglepően gyorsan berendezkedett. Körbeszaglászta a sarkokat, felugrott a kanapéra, körbe-körbe forgott, helyet keresve, és összegömbölyödött a pléden, hálásan nézve a megmentőjére. És amíg a macska pihent, Gábor, az idegesítő eső és a fáradtság ellenére, elrohant a legközelebbi állatkereskedésbe, megvette a legjobb macskaeledelt, az „illemhely-kellékeket”, és még játékokat is – arra az esetre, ha a szőrös albérlő unatkozna, ő pedig nem lenne otthon.
Másnap, szombaton Gábor többször is odament a bejárati ajtóhoz, kinyitotta és kinézett a lépcsőházba. Nagyon csodálkozott, hogy milyen nagy a csend. Senki nem járkált az emeleteken, nem hívta a macskát a nevén (amit Gábor egyébként sosem tudott meg), nem ragasztott ki hirdetményeket. Úgy tűnt, senki sem keresi az eltűnt macskát. Ez pedig furcsa volt. Nagyon furcsa… Gábor visszament a lakásba, ránézett a macskára, és megvonta a vállát. Az meg csak lustán nyújtózkodott a kanapén, és esze ágában sem volt kifelé kéredzkedni.
– Figyelj, lehet, hogy visszamennél a lépcsőházba? – kérdezte Gábor vasárnap, az ajtóra mutatva. – Nem tartalak vissza. Menj, ha menned kell.
A macska az ajtóra nézett, majd Gáborra emelte a tekintetét, és demonstratívan nyalogatni kezdte a mancsát. Aztán felállt, odasétált, és a lábához dörgölőzött. A válasz minden szónál egyértelműbb volt. Gábor becsukta az ajtót, elmosolyodott, és kézbe vette a macskát. Átmentek a konyhába reggelizni, aztán a szobába tévézni. Végre hétvége volt. A macska az ölében feküdt és dorombolt, mint egy kis traktor, és a lakásban hosszú idő óta először lett igazán otthonos.
Aztán eljött a hétfő. A macskát továbbra sem kereste senki. Gábor pedig úgy döntött, egyelőre nem adja vissza a gazdáinak. Az egyetlen dolog, ami nem hagyta nyugodni, az volt, hogy a szomszédai meggyanúsíthatják lopással. Gyakorlatilag ellopta valaki másnak a tulajdonát. Élő, jó szándékkal és kizárólag nevelési céllal, de akkor is ellopta. Gábor fejben végigpörgette a lehetséges forgatókönyveket: a szomszédok kihívják a rendőrséget, megvádolják tulajdon ellopásával, neki meg mindent magyaráznia kell, mentegetőznie. Lehet, hogy nem értik meg a motivációit. Ez a gondolat fúrta az agyát, és nem hagyta teljesen ellazulni. Ezért egész nap a munkahelyén tűkön ült, és folyamatosan a telefonját ellenőrizte, hogy nem hívták-e. De aznap egyetlen nem fogadott hívása sem volt.
Amikor pedig Gábor este hazafelé tartott – meglátta a szomszédját, aki épp a szemetet vitte le. A fekete zsákban ugyan semmit sem lehetett látni, de a körvonalai alapján valami nagyon hasonlított egy macskaalom-tálcára. Gábor intett a szomszédnak, hogy álljon meg, és közelebb érve, mintegy mellékesen megkérdezte:
– Figyelj csak, szomszéd, a macskátokat már jó ideje nem láttam a lépcsőházban. Egyáltalán hogy van? Él és virul?
A szomszéd a macska szó hallatán hirtelen felélénkült, és széles mosolyra húzta a száját:
– Eltűnt valahova pár napja. És hála Istennek!
– Hogyhogy hála Istennek? – Gábor igyekezett a kérdést egyenletes hangon feltenni.
– Hát a feleségem ki akarta vinni a hétvégi házunkhoz, és otthagyni. Azt mondja, elege van belőle, tele minden szőrrel, éjjelente üvölt, a vázákat fellöki. Ott meg majd fog egeret. Legalább lenne valami haszna. Nekem meg egyáltalán nincs kedvem a hétvégi házhoz utazni. Egyrészt messze van. Másrészt a feleségem tuti csináltatna ott is valamit. Így meg a macska magától eltűnt, és nem kell sehova utazni. Ennek örömére tegnap megittam két liter sört is. Mégiscsak ünnep van.
– Hát a macskát egyáltalán nem sajnálják? Hátha történt vele valami?
– Mit kéne rajta sajnálni? Ez nem ember. Figyelj, te miért kérdezgetsz felőle ennyit? – a szomszéd enyhén gyanakodva összehúzta a szemét és Gáborra nézett.
– Csak úgy kérdeztem… – válaszolta Gábor elgondolkodva, majd elköszönés nélkül, gyors léptekkel a bejárat felé indult.
Gábor belsője forrt a felháborodástól. „Hát a hétvégi házhoz tehát…. Október végén. Kivinni és otthagyni a macskát a biztos pusztulásban. És semmi sajnálat nincs bennük. Még örülnek is, hogy „magától elment”, és megkímélte őket az utazástól és attól, hogy bepiszkítsák a kezüket.” Egy pillanatra elképzelte ezt a kedves és bizalommal teli macskát, ahogy az üres hétvégi ház verandáján (vagy még inkább a kerítés alatt) ül, és várja, hogy visszajöjjenek érte. Ugyanolyan hűségesen és odaadóan várakozva, ahogy a lépcsőházi ajtó előtt tette. A szomszédai számára a macska egy tárgy volt, ami hol örömet okoz, hol zavar, és ha túl gyakran zavar, kiviszik a szem elől. Előbb a lépcsőházba pár órára, aztán a hétvégi házhoz örökre.
Amikor Gábor felért a hetedik emeletre, belépett a lakásba és meglátta, hogy a macska hűségesen és odaadóan várja az ajtóban, a lelkében azonnal átjárta a melegség. És hirtelen rádöbbent, hogy mindent jól csinált… Jól tette, hogy ellopta a macskát azoktól a szívtelen emberektől, akik az ősz végén ki akarták vinni és otthagyni a hétvégi házuknál. Gábor elmosolyodott, kézbe vette a macskát, és bementek a konyhába vacsorát készíteni. Vacsora után pedig elterültek a kanapén és tévéztek. Pontosabban Gábor nézte, a macska meg csak egyszerűen mellette volt. Hol az egyik oldalára fordult, hol a másikra.
A macska hirtelen megint megmoccant, de ezúttal a hátára hemperedett, és bizalommal tárta fel a hasát – a legvédtelenebb testrészét. Gondolkodás nélkül tette. Mert már nem félt. Mert az igazi otthon nemcsak egy tető a fejünk felett és nemcsak egy tál macskaeledel. Az igazi otthon az a hely, ahol nem kell kiérdemelned a jogot, hogy létezz. És ahol szeretnek. Csak úgy, egyszerűen. Azért, mert vagy.
Ahogy telt az idő, a mindennapok csendes, elégedett ritmusba álltak össze. Az új jövevény a Móric nevet kapta, és mintha egész életében Gábor mellett élt volna. A kanapén elfoglalta az állandó helyét, pontosan tudta, hova kell ülni egy-egy falatért a konyhában, és Gábor minden reggelét az a mély, traktorszerű dorombolás kísérte. Többé nem gubbasztott a műbőr ajtó előtt, nem reszketett meg a seprű láttán, és nem kellett azon törnie a fejét, vajon mit rontott el. Az egyetlen dolog, ami időnként Gábor eszébe jutott, az a bizonytalanság volt. Hivatalosan Móric sosem volt az övé. A szomszédok nem keresték, nem érdekelte őket, de Gábor tudta, hogy ha valaha találkoznak és felismerik a macskát, jelenetet rendezhetnek. Azon a napon, amikor a lépcsőházban újra összefutott Sándorral, a szomszéddal, ez a félelem hirtelen valósággá vált.
Kora reggel volt, Gábor épp munkába indult. Móric, mint mindig, most is az előszobában ült, és a lábához dörgölőzött búcsúzóul. Gábor kinyitotta az ajtót, és kis híján összeütközött Sándorral, aki a lépcsőn lefelé jött. A férfi ránézett Gáborra, majd a résnyire nyitott ajtó mögött meglátta a macska fejét. A szeme elkerekedett. Felismerte. Gábor gyomra görcsbe rándult.
– Ez nem a mi macskánk? – szűrte a szót Sándor, és az arca egyszerre torzult el a döbbenet és a gyanakvás keverékétől.
A pillanat, amitől Gábor hetek óta rettegett, most jött el. Nincs többé bújócska. A szomszédja a bejárati ajtóban állt, és a vádló ujját szinte felé szegezte. Gábor torka elszorult, de nem csukta be az ajtót, nem próbált meg kitérni. Nem tehette. Móric ott állt mellette, a farkát felemelve, és a legcsekélyebb félelem nélkül nézte a régi gazdáját – mintha csak egy idegenre nézne.
– De, a tiétek. Pontosabban a tiétek *volt*, – Gábor hangja meglepően szilárdan csengett.
– Hogyhogy a miénk volt? Elloptad, mi? Rendőrt hívok, ez lopás! – Sándor arca kivörösödött, és egy lépést tett előre, mintha el akarná venni a macskát.
Ekkor Gábor, aki egész életében csendes ember volt, aki kerülte a konfrontációt, kitette a lábát a küszöbre, és teljes magasságában kiegyenesedett. A szemeiben nem volt harag, de volt bennük valami sokkal erősebb: megingathatatlan elszántság.
– Hát hívd csak. Hívd a rendőröket. Aztán majd mondd el nekik, hogy ki akartátok vinni a macskát a hétvégi házhoz október végén, halálra ítélve, és utána még örültetek is, amikor eltűnt, mert így legalább nem kellett az utazással bajlódni. Mondd el nekik, hányszor dobtátok ki a lépcsőházba, mint egy rongyot, és vertétek egy seprűvel. Mondd csak el, mit szólnak majd hozzá.
Sándor szája tátva maradt. A dühe hirtelen megtört, mint a hullám a betonmólón. Ugyanis pontosan tudta, hogy amit Gábor mond, az színtiszta igazság. A folyosó neonfényében ott állt ez a két ember, és köztük, mint egy élő bizonyíték, a macska, aki nyugodtan ült Gábor mellett, és a farkát a lábszárára csavarta. Sándor elfordította a tekintetét. Nem szégyenből – hanem a lebukás kínos érzésétől.
– Szóval így állunk? – motyogta végül, és a hangja üres volt.
– Így. A macskának most már itt a helye, biztonságban van. Nincs többé szüksége rátok.
Csend lett. Súlyos és végleges. Sándor arcán átsuhant valami, amit Gábor nem tudott egyértelműen azonosítani – talán a vereség, talán a közöny, vagy talán a megkönnyebbülés, hogy végre, akaratán kívül ugyan, de megszabadult egy kényelmetlen ügytől. Nem szólt semmit, csak legyintett egyet, mint aki egy zavaró legyet hesseget el, majd megfordult és visszaballagott a lépcsőn a negyedikre. Többé egyikük sem hozta szóba a macskát. Sándor, ha találkoztak, ahelyett hogy köszönt volna, mereven a másik irányba nézett. Az ajtajuk előtt a lépcsőforduló örökre üres maradt.
Gábor becsukta az ajtót, és egy hosszú pillanatig csak állt az előszobában, tenyerét a mellkasára szorítva, ahol a szíve még mindig vadul vert. Móric felnézett rá, és egy halk, kérdő nyávogást hallatott.
– Most már hivatalosan is az enyém vagy – suttogta Gábor, és leguggolt, hogy megvakargassa a macska álla alját. – És senki többé nem bánthat.
A macska válaszul hálásan beledörgölőzött a tenyerébe, és hangos, magabiztos dorombolásba kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor Gábor szívéből teljesen eltűnt a bizonytalanság utolsó szálkája is. Ebben a határozott, erőteljes dorombolásban egyszerre benne volt a múlt minden fájdalma, a hideg lépcsőház magánya, és a felhőtlen jelen biztonsága. Gábor érezte, hogy a megmentés aktusában végül ő maga is megmenekült a saját csendjéből. Aznap este, ahogy a szokásos helyükön ültek a kanapén, a macska a hátára fordult, és a levegőbe emelte a tappancsait. Ez volt az ő csendes módja annak, hogy jelezze: végre, igazán és visszavonhatatlanul hazaért.
