Terepjáró kulcs a széfben

Nina és a mesterautó – három perc, ami mindent eldöntött

Szombat délután volt, amikor Tamás letette a villát a tányér mellé, és úgy mondta, mintha már el is lenne intézve:

— Anya szombaton beköltözik hozzánk. A hálót adjuk neki.

Nina éppen a frissen forrázott teát öntötte ki a mosogatóba. Megállt, a konyhai törlővel a kezében.

— Mit jelent az, hogy a hálót?

— Azt, amit mondtam.

Tamás felnézett, letört egy darab kenyeret, és tovább evett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

— Bence volt szobájába nem megy. Ő amúgy is a kollégiumban él, csak hétvégén jön haza. Anyának tágasság kell. Tudod, hogy ingadozik a vérnyomása, levegő kell neki.

Nina felakasztotta a törlőt a kampóra, és végigsimított a pulton, mintha morzsát törölgetne, bár ott semmi nem volt.

— Ezt a hálót külön nekünk terveztük — mondta nyugodtan.

— Na és?

— Két hónapot vártunk az ágyra, amíg legyártották. A matracot is azért vettem drágát, mert a műszak után a derekam nem bírja a rosszat.

Tamás bosszúsan ellökte magától a tányért.

— Alszunk pár hétig a kanapén a kis szobában. Nem esünk szét tőle.

— Én a kanapén nem alszom.

— Csak ne kezdd újra!

A hangja felerősödött. Hátradőlt a széken, karba tette a kezét — a döntés már megvolt, a vita meg nem volt szükséges.

— Anya az anya. Már eldöntöttem. Egyedül nehéz neki odakint, Gödöllőn. Nem az a kor már. Jön a tél, a kályhát ki fűtse be? Este megyek a holmijáért. Szóval ürítsd ki a szobát, tegyél rá tiszta ágyneműt, és rakj helyet a szekrényben. Van neki elég holmija.

Nina figyelmesen fürkészte a férje arcát. Igazából túl jól ismerte már. Az utóbbi időben egyre gyakrabban csak bejelentette a dolgokat, úgy döntött, ahogy neki jó volt.

— Margit néni eddig szépen elboldogult a kályhával — jegyezte meg higgadtan.

— Mert eddig tudott! — vágott oda Tamás élesen. — Vége a beszélgetésnek. Megyek, összepakolom a holmiját.

Nina nem válaszolt. Kiment a konyhából, végigment a folyosón a hálóba, és kinyitotta a szekrényt. A ruhái mögött egy kis fémszéf állt, benne a lakás papírjai, az útlevelek és egy rész a megtakarított pénzükből készpénzben. Nina levette a tükör melletti polcról az új terepjáró kulcsát. Fél éve vették a kocsit, az előleget abból a pénzből fizették, amit Nina kapott a tatai nagynénjétől örökölt telkes ház eladásából. A kulcsot betette a széfbe, becsukta a fémajtót, elforgatta a kódkereket, zárta a zárat.

Egy óra múlva Tamás elkezdett készülődni. Az előtérben zizegett a kabát, koppant a cipőhúzó.

— Nina, hol a kocsikulcs? — kiáltott be.

Kijött a hálóból, és nyugodtan az ajtófélfának támaszkodott.

— A széfben.

Tamás megállt, a fél cipő is kezében maradt.

— Ez meg mit jelent? Vedd ki. Indulnom kell. Anyánál dobozok, befőttek, a régi palántákat is ki kell dobni…

— Nem nyitom ki — mondta higgadtan.

Tamás elkomorult.

— Mi ez a színjáték? Már este van, sötétedik, és nekem majdnem negyven kilométert kell mennem.

— Nem rendezek semmilyen színjátékot. — Nina karba tette a kezét. — Ha te a beleegyezésem nélkül döntöd el, ki lakjon a hálónkban — mondta, a tekintetét le sem véve róla —, akkor én a te beleegyezésed nélkül döntöm el, ki használja az autómat.

Tamás arca azonnal elvörösödött.

— Közös autónk! — csattant fel. — Házasságban vettük!

— A kocsi árának nyolcvan százalékát a nagynénim örökségéből fedeztem — felelte Nina. — És a havi törlesztést is a fizetésemből vonják. Fél éve egy forinttal se tettél bele.

Tamás bosszúsan a lábtörlőre dobta a cipőhúzót.

— Tehát a kocsi miatt hagynád segítség nélkül az anyámat?

— Margit néni nem az utcán él. Otthon van, melegben. Ha neki tényleg a városba kell jönnie, ott van Bence szobája.

— Ott szűk! A kanapé keskeny! És az ablak az útra néz, folyton zajos!

— Akkor pihenjen a kanapén, és csukja be az ablakot — válaszolta Nina egykedvűen. — Az autót nem adom.

Tamás egy lépést tett előre.

— Nyisd ki a széfet.

— Nem.

— Nina, ne hergelj.

— És mit teszel?

Kicsit felszegte a fejét. Egymással szemben álltak, a szomszéd lakásból áthallatszott a tévé moraja.

— Szerinted ez megváltoztat valamit? — kérdezte Tamás nyomatékosan. — Akkor is elhozom anyát.

— Hozd el. — Nina megrándította a vállát. — A busz közlekedik. A buszmegállótól negyven perc gyalog. A hálót viszont senkinek sem adom.

Tamás hosszan méregette. Várta, hogy megtörik, elfordul, odamegy a széfhez, kipöcköli a kombinációt. De Nina rezzenéstelenül állt. Pár másodperc múlva szó nélkül magára húzta a kabátot, felhúzta a cipőt, és kiment. Az ajtó csendesen csukódott.

Nina visszament a konyhába, töltött egy pohár vizet. A szíve gyorsan vert, de az ujjai nem remegtek, ahogy a poharat a szájához emelte.

Huszonvalahány perc múlva megszólalt a telefonja. A kijelzőn az anyósa neve.

— Tessék, Margit néni.

— Ninácska, szia! — A hangja olyan kedves volt, hogy az már gyanús. — Mi történt ott nálatok? Tamás most hívott a buszmegállóból, teljesen ki van borulva. Azt kiabálta, hogy nem adsz neki kocsit, hogy elhozza az anyját.

— Elromlott a kocsi — felelte Nina.

— Hogyhogy elromlott? Hiszen egészen új!

— Így esett. Az elektronika nem ismeri fel a kulcsot. Tamás nem mondta?

Csend lett a vonal másik végén.

— Nina, te egy okos nő vagy… — A kedves hang eltűnt, jött a megszokott nyomás. — Megérted, hogy nekem a csomagjaimmal busszal nem lehet mennem. Fáj a derekam, ugrál a nyomásom.

— Tamás majd segít. Hiszen maga nevelte fel.

— Mivel segítene? Van pár doboz befőttem! Meg téli ruhák, kartonok… nem viszem a hátamon!

— Akkor rendeljen teherautót.

— Tudod, mennyi az most? Pár tízezer forintot kérnek egy ilyenre, és nincs is messze!

— Elnézést, Margit néni, de nem tudok segíteni.

A másodperc múlva, mintha mellékesen, megkérdezte:

— A hálót már elkészítettétek? Tamás azt mondta, nekünk adjátok a szobátokat. Ott fényesebb, a szekrény is nagyobb.

Nina egy pillanatra az ablakpárkányra tette a tenyerét, mintha onnan merítene erőt.

— Tamás elsietett az ígéretekkel. Mi marad a saját hálónkban. Önnek Bence szobája van kialakítva. A kanapé már kihúzva vár.

— A kanapén? Nekem? A derekammal?

— A mi ágyunk matracát kifejezetten a gerincproblémáim miatt választottuk — magyarázta Nina. — Ezért az ágyat nem adom. Ha Tamás szükségesnek tartja, vesz önnek egy jó pótmatracot a kanapéra.

Megint csend. Úgy tűnt, az anyósa nem erre a válaszra számított.

— Egészen elvesztetted a tiszteletet — jegyezte meg végül hűvösen. — A fiad anyját normális hely nélkül hagynád.

— Nem hagyok senkit sehol. Jöjjenek. A szoba várja magukat.

Nina befejezte a hívást.

Az este nyugodtan telt. Portolt, takarított, próbált nem gondolni semmire.

Tamás már jóval éjfél után ért haza. Egyedül. Nina a konyhában ült, csak egy kis lámpa világított a tűzhely fölött. Bejött, fáradtan, hóval nedves kabátban, nehezen húzta le a cipőt.

— Megjöttem… — A hangja fátlan volt. A feleségére sem nézett.

Nina szó nélkül eléje tette a tányért a meleg étellel. Nem melegítette fel újra.

Tamás leült, összedörzsölte a hideg kezét.

— Anya vasárnap jön. — A bögréjébe nézett. — Bence szobájába fog beköltözni. — A hangjában most már nem volt az a korábbi magabiztosság. — Szóval… elfér ott neki.

— Értem.

— Teherautót rendeltem holnapután. Harmincötezret kértek érte. — Elégedetlenül megrázta a fejét. — Egészen elment az eszük.

— Értem.

— És még… — Tamás végre felnézett a tányérból. — Kell venni egy vékony matracot a kanapéra. Topper legyen. Megnézed holnap?

— Megnézem. — Nina bólintott. — De előtte átutalod a pénzt a kártyámra.

Tamás összeszorította a fogát, de nem szólt semmit. Szó nélkül megette a kihűlt tésztát.

Két hónap telt el. Beköszöntött a tél, a város fehér hóval takarózott. Margit néni véglegesen berendezkedett Bence szobájában. A holmija tényleg hatalmas mennyiségben érkezett. A balkon felét befőttek foglalták el, a kanapé alá pedig zacskók kerültek régi ruhákkal.

Egy éjszakai műszak után Nina leparkolta a terepjárót a ház előtt, és felment a harmadikra. A lakásból sült vöröshagyma illata szállt.

— Ninácska, te vagy az? — Az anyósa kikukucskált a szobából, egy pehelypaplanba burkolózva.

— Jó estét.

— Jaj, megint feldöglött a derekam… — szokásosan felsóhajtott. — Ez a toppered semmit sem ér. Alig tudok aludni, egész éjjel forgolódtam.

Nina levette a kabátját.

— Tamás maga választotta. A legdrágábbat vette.

— Mit tudják azok ott az interneten, mit írnak! — hárított az anyósa. — Nálatok a hálóban dupla ágy van, én itt pedig mint egy rúdon.

A konyhából Tamás jelent meg, szendviccsel a kezében.

— Anya, erről már beszéltünk. A kanapé egészen normális.

— Hogyne, normális! Próbálnál meg rajta aludni!

Tamás csak bosszúsan fintorgott. Az utóbbi hónapokban egyre kevesebbet vitatkozott. Az anyja áthozatala sokkal drágábbnak bizonyult, mint gondolta: a teherautó, a fuvarosok, a topper, a szekrénybe az új polcok…

Nina kiment a konyhába, és öntött magának meleg vizet.

— Nina… — Tamás befejezte a szendvicset, lemosta a morzsát a mosdóba. — Holnap munkaügyben kell mennem. Kölcsönadod a kocsit?

Majdnem hétköznapi hangon mondta, bár látszott, belül feszült.

— Nem. — Nina ivott egy kortyot. — Holnap nekem is műszakom van. A hó miatt a buszok rosszul járnak.

— De nekem sürgősebb! — háborodott fel Tamás. — Három órát zötykölődök majd a kisbuszon!

— Akkor indulj korábban.

A folyosóról demonstratívan hallatszott az anyósa nehéz sóhaja.

— Látod, fiam. Semmi tisztelet se a férj, se az anya iránt. Csak magára gondol.

Tamás már rá akart kezdeni a megszokott beszédre arról, hogy a családban mindent megosztunk. De Nina arcát fürkészte: nyoma sem volt rajta bizonytalanságnak. Eszébe jutott a nedves hóban eltöltött este a buszmegállóban, és elharapta a mondatot.

— Jó — mondta csak. — Megyek kisbusszal.

Megfordult, és visszament a hálóba.

Nina kiitta a vizet. A kocsi kulcsa nyugodtan a kabátzsebében pihent. A széf már hónapok óta nyitva állt — nem kellett többé semmit elrejtenie benne. Úgy tűnt, az új háztartási szabályok végre mindenki számára tiszták lettek.