A veszprémi kutyakiállítás, ahol majdnem elvesztettem a hitelemet

Húsz éve dolgozom állatorvosi rendelőben Veszprémben, és azt hittem, mindent láttam már, amit egy csivava tud produkálni – pedig tévedtem.

Kolbász. Ez volt az első dolog, amit a Balog család konyhájában megéreztem, amikor kiszálltam hozzájuk azon a márciusi délutánon. A szomszéd disznóvágásból maradt még a levegőben valami füstös illat, keveredve a fertőtlenítőszagú törölközőkkel, amiket Vera – a ház asszonya – az egész konyhaasztalra terített, mielőtt beengedett volna.

Nem terhes kutyához hívtak, hanem ellenőrzésre: a kis Csöpi, egy hároméves csivava, két hete hozott világra öt kölyköt, és Vera azt mondta, valami nem stimmel vele. „Nem hagyja, hogy hozzájuk érjek" – mondta a telefonban, és a hangjában volt annyi aggodalom, hogy inkább soron kívül mentem.

Amikor beléptem, Csöpi ott feküdt egy kartondobozban, tele régi pulóverekkel, öt vakon nyafogó gombóc körülötte. A kutya rám nézett – nem morgott, nem ugatott, csak egyszerűen a testével egy kicsit előrébb tolta magát, mintha egy láthatatlan falat húzna a kölykei és köztem.

– Hat kiló – mondtam félig magamnak, ahogy próbáltam megfogni az egyiket a méréshez. Csöpi nem harapott meg, de a fogát végighúzta a kézfejemen, épp csak annyira, hogy tudassa: figyelmeztetett.

Vera a konyhaajtóban állt, kezében egy bögre hideg kávéval, amit már vagy harmadszor melegített fel aznap. – Doktor úr, ő már három napja alig eszik a tálból. Csak akkor, ha odaviszem a doboz mellé.

Ez volt az a mondat, ami miatt leültem a hideg linóleumra, Csöpi szintjére. Mert ez nem betegség volt. Ez őrködés volt.

A következő fél órában csináltam valamit, amit ritkán teszek: nem vizsgáltam, csak figyeltem. Az egyik kölyök – a legkisebb, fekete-fehér foltos – nyöszörögni kezdett, és mielőtt még befejezte volna a hangot, Csöpi már ott volt, az orrával tolva vissza a kupac közepébe, ahol a legmelegebb volt. A másik négy rajta feküdt, mint valami élő paplanon, és ő meg sem moccant, csak a szeme járt körbe-körbe a szobán, engem is beleértve.

Azt mondtam Verának, hogy fiziológiásan minden rendben, a tejtermelése jó, a súlygyarapodás a kölyköknél megfelelő. De hozzátettem: – Hagyja őt dolgozni. Ne akarja most átvenni tőle a felügyeletet, mert pontosan ezt csinálja: dolgozik.

Vera erre elnevette magát, de láttam a szemén, hogy megkönnyebbült. – A vejem azt mondta, adjuk oda a szomszédnak az egyik kölyköt, mert öten sok egy ilyen kis kutyának. Mit gondol, doktor úr?

Itt kezdődött a dolog, amiről tulajdonképpen ez az egész történet szól.

Mert a vő, egy Zoltán nevű, harmincas férfi, aki a garázsban egy Opel Astrát szerelt éppen, ekkor bedugta a fejét a konyhába, kezében egy csavarkulccsal. – Azt a fekete-fehéret odaadom a Ferenciéknek, ők már szóltak, hogy kéne nekik egy kutya az udvarra. Ötezer forintért simán elviszik, sőt talán még fizetnek is érte.

Vera arca megrándult. – Zoli, ez nem a te kutyád, hogy eladd.

– De az apósomé a ház, és itt lakik a kutya is, szóval igenis közöm van hozzá – vágott vissza Zoltán, és már nyúlt is volna a dobozba.

Csöpi felugatott. Nem hisztérikusan, nem ijedten – egy mély, figyelmeztető hang volt, amit addig nem hallottam tőle. Felállt a kölykei fölé, testével teljesen eltakarva őket, és a szeme Zoltánra szegeződött.

Én ekkor szóltam közbe, mert éreztem, hogy ez mindjárt átfordul valami csúnyábba. – Uram, a kölyköket legkorábban nyolc hetes korban lehet elválasztani az anyától, ez most kettő hetes. Ha most elviszi, komoly egészségügyi és viselkedési kockázatot vállal.

Zoltán legyintett. – Ugyan már, kutya az kutya.

Vera ekkor letette a bögréjét az asztalra, olyan erővel, hogy loccsant belőle a kávé. – Ez az én házam, Zoli. Anyámtól örököltem, nem a te nevedre van semmi ebből, és a kutya is az enyém, amit még a nagymamád temetése után hoztam haza, hogy ne legyek egyedül itt. Te ideköltöztél Editkével, mert nem volt hova mennetek, és most azt hiszed, itt mindenről te döntesz.

A konyhában olyan csend lett, hogy hallottam a kölykök szuszogását a dobozból.

Zoltán próbált még replikázni valamit a „családi döntésekről" és arról, hogy „öt kutya etetése nem kis pénz", de Vera már a fiókból húzta elő azt a barna, gyűrött mappát, amit – mint később kiderült – hetek óta készített elő anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla.

– Itt van az ingatlan-nyilvántartási kivonat – mondta, és az asztalra csapta. – A te neved sehol nincs rajta. Itt van a tervezet, amit a családjogi ügyvédemmel csináltattam tegnap Székesfehérváron, ami rögzíti, hogy neked és Editkének használati jogod van egy szobára, amíg dolgoztok és spóroltok saját lakásra, de semmi másra. És itt van egy harmadik papír is, amit most fogok aláírni, ha még egyszer hozzáér ehhez a kutyához vagy a kölykeihez.

Zoltán elsápadt. – Miről beszélsz?

– Arról, hogy felmondom a hallgatólagos megállapodásunkat, és három hónapot adok nektek, hogy albérletet találjatok. Ez benne van a papírban, amit a jogász már ellenjegyzett. Csak alá kell írnom.

Én ekkor már fel is álltam a padlóról, mert éreztem, hogy ez nem az én asztalom. Csomagoltam a táskámat, miközben Csöpi végre visszaengedte a fejét a kölykei mellé, a testtartása lassan ellazult – mintha megérezte volna, hogy az igazi veszély nem tőlem jött, hanem elmúlt a konyhaajtó felől.

Zoltán még mondott valamit arról, hogy „túlreagálja", de a keze már nem a doboz felé nyúlt, hanem hátrébb lépett, vissza a garázs irányába, a csavarkulcsot szinte remegve szorongatva.

Vera aláírta a papírt. Ott, előttem, mint tanú előtt – bár nem kértek rá, csak úgy alakult, hogy jelen voltam –, és betette egy borítékba, amit már megcímzett Zoltán és Editke nevére.

Mire elhagytam a házat, Csöpi már a legkisebb kölykét nyalogatta, a fekete-fehér foltosat, azt, amelyiket majdnem eladták ötezer forintért egy idegen udvarra. A kölyök nyafogott egy kicsit, aztán belefúrta magát az anyja szőrébe, és elcsendesedett.

A kocsiban, mielőtt elindultam volna, még hallottam, ahogy Vera a bejárati ajtóból utánam szól: – Doktor úr, jövő héten jövök a féregtelenítő oltásokkal, jó? Öt kölyök marad nálam, egy sem megy sehova.

Nem tudom, mi lett Zoltánékkal – nem az én dolgom volt, hogy kövessem. De valahányszor visszamegyek abba a házba az oltásokra, ugyanazt látom: Csöpi ott fekszik a kartondobozban, most már egy nagyobb kutyaágyban, öt egyre esetlenebb kölyökkel a hasán, és Vera a konyhaajtóból nézi őket, egy bögre kávéval a kezében, amit most már nem melegít fel harmadszor, mert nincs miért aggódnia.