Kecskemét süket szíve

Kovács Márta vasárnap este tért haza Balatonfüredről, cipelve a piaci zacskókat, és csak egy dologra tudott gondolni — hogy még odaérjen felmelegíteni a húslevest a lányuknak vacsorára. A Rákóczi utcai lakás mindig ugyanúgy illatozott: olajfestékkel a férje műterméből és olcsó kávéval a géppel. Kinyitotta az ajtót a kulccsal, amit tizenegy éve ugyanabban a kabátzsebben hordott.

A nappaliban égett a villany, pedig ilyenkor nem kellett volna otthon lennie senkinek.

A kanapén, az ő régi frottír köntösében, Zoltán ült. Mellette, a másik köntösben — abban, amit Márta a saját születésnapjára vett magának — Petra ült, a galéria asszisztense. Az asztalon két pohár állt és egy bontott bor, ugyanaz az évjárat, amit Zoltán hozott Toszkánából az ötödik házassági évfordulójukra.

Petra felnézett a telefonjából, és csak ennyit mondott:

— Á, szia.

Mintha Márta csöppent volna rossz pillanatban egy idegen buliba, nem a saját otthonába.

Egy pillanatra olyan zúgás támadt a fülében, hogy semmit sem hallott — se a tévét, se a ventilátort. Nyolc év házasság, a lakás saját kezű felújítása, a közösen kiválasztott fürdőszobai csempe — mindez egyetlen pillanat alatt omlott össze, mint egy kártyavár.

Nem kiabált. Nem vágta senkihez a poharat, pedig karnyújtásnyira volt tőle.

— Velem vacsoráztok? — kérdezte csak, letéve a szatyrot a konyhapultra. — A húsleves még meleg.

Zoltán nem válaszolt, a tévét bámulta. Márta kiment a hálószobába, becsukta az ajtót, és lecsúszott a padlóra az ágy mellé. Arcát Zoltán régi pulóverének ujjába temette, ami a szék támláján lógott — még az ő festékszaga érződött rajta —, és hangtalanul sírt, beleharapva az anyagba, nehogy a nappaliban bárki meghallja, hogy valami eltört benne.

Az az este, június huszonharmadika, véget vetett a házasságuknak.

Hat hónappal később egy ügyvédi irodában ült a Kossuth téren, kordbársony huzatú széken, aminek a karfája már kikopott. Zoltán a tollával játszott, az aktatáskájához koppintgatva.

— Tizennégymillió forint — mondta a közjegyző. — Plusz az autó.

Zoltán felhorkant.

— Mintha a lottón nyertél volna.

Márta nem válaszolt. Felvette a tollat, amit az asztalra ejtett, aláírta a három példányt, és felállt, mielőtt a férfi befejezte volna a mondatot. A folyosón előkapott egy zsebkendőt a táskájából, megtörölte vele a tenyerét — a toll ragadt, valaki biztos kesztyűben fogta korábban, télen —, és kilépett az utcára, ahol Mátyás várt rá, ötévesen, túl nagy sapkában, a szomszédasszony kezét fogva, aki vigyázott rá.

Egyetlen bulvárlapnak sem adta el a történetet. Zoltán, a Balaton-parti művészvilág akkoriban ismert festője, remek falatnak számított volna a pletykalapoknak — nem hívott fel egyet sem. Két bőröndöt pakolt össze, vitte Mátyást, és visszaköltözött a szülőföldjére, Kecskemét mellé.

Három héttel a költözés után, amikor Márta még a dobozokat pakolta ki a bérelt házban, egy régi Trabant állt meg az udvaron. Kiszállt belőle Balogh Tamás, Zoltán barátja a Képzőművészeti Főiskola idejéből, egy szál piros rózsával, amit a benzinkútnál vett — a virágboltok már zárva voltak.

— Bocsánat, hogy nem jöttem korábban — mondta, ügyetlenül állva az ajtóban a rózsával, amit senkinek sem adott vázába, mert a vázák még a dobozokban hevertek.

A cipőjét az előszobában hagyta, bár Márta mondta, hogy nem kell levenni, és két órán át ült Mátyással a füvön, kockákból tornyot építve, ami percenként összedőlt. Mikor este elindult, Márta az ajtóban állt, teáscsészét szorongatva mindkét kezében, és nézte az autó hátsó lámpáit, amíg el nem tűntek a kanyarban.

Kecskemét felé menet Tamás behajtott egy benzinkútra, kivette a csomagtartóból a gitárját, és a benzinszámla hátuljára felírta egy dal első két sorát egy fiúról, aki arra vár, hogy az apja hazajöjjön a műteremből. Csak egy hónappal később fejezte be, egy másik, átdolgozott változatban, amit a zenekarával játszott el az egyik szegedi koncerten.

Márta beíratta Mátyást az általános iskolába a kecskeméti főtér mellett. Négy évvel később, amikor Mátyás kilencéves lett, hitelt vett fel a takarékszövetkezetnél, és nyitott egy önkiszolgáló étkezdét a főutcán — ugyanazokkal a méretekkel, ahol korábban egy vasbolt működött.

Reggel hatkor a sült krumplipalacsinta illata betöltötte az egész termet, még nyitás előtt. Henrik bácsi, nyugalmazott vasutas, mindennap ugyanabban az órában jött, és ugyanazt rendelte: savanyú levest és kompótot. Mindig aprópénzzel fizetett, amit a kassza melletti tányérkára rakott le, érmét érme után, és Márta soha nem sürgette, pedig mögötte már sor állt. Esténként, a bevételt számolva zárás után, gyakran hiányzott húsz-harminc forint abból, amit a kasszában kellett volna találnia — a szakközépiskolás diák, aki tanítás után segített, néha elszámolta a visszajárót —, de soha nem vonta le a béréből.

Ezek alatt az évek alatt Zoltán továbbra is felbukkant az újságokban, mint a balatoni művészvilág csillaga. Márta Mátyással a konyhaasztalnál csinálta a leckét, a fritőz zsírszagában, ami nem akart kijönni a ruhákból, és fizette a hitelrészleteket, minden forintot megszámolva.

Később könyvet írt azokról az évekről. Zoltán ügyvéden keresztül próbálta megakadályozni a kiadást, de a bíróság elutasította a kérelmét. A Rákóczi utcai estéről szóló fejezetben, Petrát leírva a saját köntösében, csak egyetlen mondatot tett hozzá arról, hogy sosem kérdezte meg, mi lett azzal a toszkán borral — megitták-e aznap este, vagy nyitva állt utána az asztalon, amíg el nem állt a szénsava.

Zoltán hirtelen szívrohamban halt meg decemberben, húsz évvel a válás után. Mátyás, akkor huszonöt éves, Szegedről jött Kecskemétre, és három napig nem mozdult ki a házból. Márta húslevest főzött neki, amit nem evett meg, és esténként vele ült az asztalnál, villanyt sem gyújtva, amíg a fiú el nem aludt, fejét a pultra hajtva.

Márta áprilisban halt meg, hetvennégy évesen, ugyanabban a kecskeméti házban. Mátyás az ágy mellett ült, fogva a kezét, ami hidegebb volt, mint a teáscsésze maradéka az éjjeliszekrényen.

Három héttel korábban Márta elment a kecskeméti közjegyzőhöz egy mappa étkezde-irattal. Harminc év munkáját ugyanabban a konyhában Mátyásra íratta — a nevére, feltétel nélkül, apa említése nélkül a papírokban. A közjegyző átadta a tollat, ugyanazt a típust, amivel a válását aláírta, és ezúttal habozás nélkül írta alá a nevét. Hazafelé menet a kabátzsebében vitte a tulajdonjogi okiratot tartalmazó borítékot és az étkezde bejárati ajtajának kulcscsomóját — ugyanazokat a kulcsokat, amiket később az asztalra tesz Mátyás elé, csak ennyit mondva: — Ez most már a tiéd.