A jászberényi diófa, amelyik hatszázezer forintot ért meg egy családnak

A jászberényi diófa, amelyik örökre megmentett egy udvart

Negyedik éve dolgozom a jászberényi piacon zöldséges standnál, pont szemben azzal a telekkel, ahol az öreg diófa áll. Onnan látok mindent, ami a Kossuth utca végén történik, és azt a fát bizony mindenki ismeri a környéken, mert a nagyapáink még gyerekként másztak rá.

A telek a Fazekas családé volt. Özvegy Fazekas Irén nagyjából nyolcvanéves, és azon a telken él negyvenhat éve, egy alacsony, zsalugáteres házban, amit még a férje épített. A fiát Zoltánnak hívják, ő a városban lakik, egy fuvarozó cégnél dolgozik, és évek óta csak karácsonykor meg húsvétkor jön el az anyjához. Ezt onnan tudom, mert a standomnál szokott venni újhagymát meg paradicsomot, amikor arra jár, és mindig panaszkodik, hogy a benzin milyen drága lett, meg hogy a cég nem fizeti ki a kiküldetést rendesen.

Tavaly nyáron, úgy augusztus vége felé, Zoltán elkezdett gyakrabban feltűnni. Nem köszönt annyira melegen, mint máskor, inkább csak biccentett, és sietett tovább. Egyszer meghallottam, ahogy a szomszéd fűszeresnek mondja: az önkormányzat kerékpárutat tervez a Kossuth utca végére, és azt a sarki telket, ahol az anyja háza áll, teljes egészében kisajátítanák alatta – az ilyen kisajátítási kártalanítás a jászberényi ingatlanárak mellett simán elérhet három-négy millió forintot is, ha a hivatal elismeri a telek és a ház piaci értékét. A diófa alatt, ahol Irén néni minden reggel kiült a kispadra kávézni, pont arra esne az útvonal.

Szeptember elején aztán egy ügyvédi irodás boríték érkezett a postással, és azt is tudom, mert a postás, Sanyi bácsi, aki már húsz éve hordja a leveleket arrafelé, az én standomnál pihen meg mindig egy almára. Azt mesélte, hogy Zoltán megbízásából egy ügyvéd küldött Irén néninek egy ajándékozási szerződés-tervezetet, amiben az állt, hogy az idős asszony még életében írja át a telket és a házat a fiára, "a család jövője érdekében". Irén néni nem írta alá azonnal. Azt mondta Sanyinak, hadd gondolkozzon rajta egy hétig.

Az a hét október elejére esett, épp amikor a piacon már a sütőtököt pakoltuk ki. Zoltán minden második nap megjelent, behozott egy zacskó gyógyszert, bekapcsolta a tévét a konyhában, aztán leült az anyjával szemben, és elmagyarázta neki, hogy ha nem ír alá, a kisajátításnál az önkormányzat úgyis elveszi tőle a telket, csak hónapokig, akár évekig tart a kártalanítás kifizetése, "legalább így marad a családban valami, és nem kell évekig pereskedni a hivatallal". Ezt onnantól tudom pontosan, hogy Irén néni egyik délután kijött hozzám a standhoz krumpliért, és közben elmondta, hogy fél, mert a fia hangja megváltozott, mióta a kerékpárútról beszélnek a városházán. A kezében ott volt a bevásárlószatyor, de percekig nem nyúlt bele, csak a fülét morzsolta az ujjai között, mintha onnan akarna kiszedni valami választ.

A döntő nap október tizenkettedike volt, egy szombat délelőtt. Épp a standomnál álltam, amikor Irén néni unokahúga, Marika – aki Szolnokról jött át azon a hétvégén látogatóba – átvágott a piacon egyenesen az önkormányzati ügyfélszolgálathoz, ami a főtér sarkán van, két saroknyira tőlem. Később, mikor visszafelé jött, megállt nálam egy kiló almáért, és láttam, hogy egy barna mappa van nála, benne iratok. Azt mondta, Irén néni megkérte, kísérje el ügyvédhez, mert döntött: nem a fiára íratja a telket, hanem a megyei állatmenhelynek adományozza végrendeletileg, használati joggal saját magának élete végéig, azzal a feltétellel, hogy a diófát nem vágják ki soha, és a telek örökre zöldfelület marad.

Aznap délután Zoltán is megjelent a standomnál, elsápadva, és engem kérdezett, láttam-e Marikát. Mondtam, hogy igen, az ügyvédtől jött. Azt hittem, elsírja magát ott helyben a paradicsomos ládák között. Azt motyogta, hogy ő csak segíteni akart, hogy a cégnél havi négyszázezret keres bruttó, de a lízingelt teherautó törlesztője majdnem a felét felviszi, és számított arra a kisajátítási pénzre, hogy végre kiválthassa azt a lízinget. A két keze közt ott volt az üres bevásárlószatyor, amit hoztak volna neki tele krumplival meg paprikával, de most csak összehajtogatta, aztán kisimította, aztán újra összehajtogatta.

Két hét múlva Sanyi bácsitól hallottam, hogy megjött a végleges papír a megyei állatmenhely nevére: a telket és a házat együtt hatszázezer forintra becsülték az ajándékozási illeték alapjául – mert az adományozásnál nem a piaci forgalmi értéket írják be, hanem egy kedvezményes, alulbecsült összeget, amivel az állatmenhely egy fillér illetéket sem fizet érte. A papírban az is szerepelt, hogy a telek közcélú zöldterületi kikötéssel kerül a menhely nevére, ami miatt az önkormányzat a kerékpárutat végül másfelé, a vasúti töltés mentén vezette tovább – a telket így soha nem sajátították ki. Irén néni azóta is minden reggel kiül a kispadra a fa alá, kávéval a kezében, és amikor arra sétálok ebédszünetben, mindig biccent felém. Zoltán azóta nem jött vissza újhagymáért.