A vak nagymama nem kapott vezetőkutyát — a vejem lett az, aki minden reggel bekötötte a cipőfűzőjét

Nehezen mondom ki, hogy ez most rólam szól. Harminckilenc éves vagyok, erdésztechnikusként dolgozom a Bükkben, és négy éve minden hajnalban átmegyek a szomszéd utcába, mielőtt munkába indulnék. Az anyósomhoz, Margit nénihez. Pontosabban: ő most már nem anyósom, hiszen a feleségem, Zsófi három éve elhagyott egy bajai fogtechnikus miatt. De Margit néni maradt.

Mondanom sem kell, a család fele megőrült, amikor megtudta. A sógornőm, Erika felhívott, és szó szerint azt kérdezte: "Minek csinálod ezt magadnak?" Mert Margit néni hetvenkét éves, cukorbetegség szövődményeként elvesztette a látását öt éve, és azóta egyedül él egy miskolci panelházban, a negyedik emeleten, lift nélkül. Erika szerint ez az ő dolguk lenne, nem az enyém — végül is én már "kívülálló" vagyok.

Csakhogy amikor Zsófi elment, és Margit néni megtudta, hogy egyedül maradok a két kutyánkkal meg egy felmondott albérlettel, ő volt az, aki felhívott. Nem a lányát szidta — azt soha nem tette, egyetlen rossz szót nem mondott rá előttem —, hanem engem kérdezett meg, van-e hova mennem. Volt nálam kulcs a lakásához, mert korábban is én szoktam bevásárolni neki, amikor Zsófival még együtt voltunk. Aznap este bekopogtam, és azt mondtam: nem hagylak itt egyedül a negyediken.

Erika ezt soha nem bocsátotta meg. Szerinte zavaros a helyzet, szerinte "furcsa szemmel néznek majd az emberek", ha egy volt vő gondoskodik az anyósáról úgy, mintha a sajátja lenne. Egyszer, a tavalyi családi összejövetelen — ami a nagybátyám hetvenedik születésnapja volt egy gödöllői étteremben — félrehúzott, és azt mondta, hogy ezzel csak "bűntudatot akarok kompenzálni", amiért a házasság tönkrement. Mintha bármi közöm lett volna ahhoz, hogy Zsófi mást szeretett.

Nem vitatkoztam vele. Fogtam egy pohár vizet az asztalról, ittam egy kortyot, és otthagytam a sarokban állva. Négy éve egyszer sem jött el vasárnap, hogy bevigye anyját a bogácsi fürdőbe, amit Margit néni annyira szeret a melegvizes medence miatt — ezt akartam a szemébe mondani, de inkább csak letettem a poharat a tálalóra és kimentem a konyhába segíteni a tortát szeletelni.

A hétköznapjaim egyszerűek. Fél hétkor becsöngetek, segítek neki felvenni a cipőjét — ő maga be tudja fűzni, csak az utolsó csomót nem látja ellenőrizni —, aztán elviszem a Rózsa utcai piacra, ha péntek van, mert ott biztos neki a legjobb a krumpli ára. Hazafelé beülünk a sarki cukrászdába, ő mindig somlói galuskát kér, én kávét. Közben mesél az apjáról, aki annak idején a DIGÉP-ben dolgozott esztergályosként, meg arról, hogy milyen volt Miskolc, mielőtt annyi üzlet bezárt volna a belvárosban.

Két hete történt, hogy Erika váratlanul megjelent a lakásban, amíg én bevásárolni voltam. Amikor visszaértem, az asztalon papírok hevertek: egy meghatalmazás-tervezet, amivel Erika át akarta venni Margit néni ügyeinek intézését, a nyugdíját, a bankszámláját. Azt mondta, "biztonságosabb lenne", ha ő intézné hivatalosan, "nem egy idegen".

Margit néni a konyhaasztalnál ült, a kezében a Braille-órájával babrált, amit még a lánya vett neki annak idején. Hallottam, ahogy halkan annyit mond Erikának: "Ő négy éve minden reggel itt van. Te mikor jöttél utoljára?"

Erika erre elhallgatott, összeszedte a papírjait, és elment. Margit néni pedig fogta a telefonját — amit speciális, nagy gombos készülékre cseréltünk még tavaly —, és felhívta az ügyvédjét, Tóth Lászlót, akit még a férje ismert annak idején. Hivatalos gondnoki meghatalmazást adott nekem az egészségügyi és pénzügyi ügyeiben, nem Erikának. Amikor a papír megjött, az ujjával végigtapogatta a dátumbélyegzőt, aztán átcsúsztatta az asztalon hozzám, és csak annyit mondott: "Írd alá azt is, amelyik a te neved mellett van."

Erika azóta nem hívott. Egyszer összefutottam vele a Szinva-parti sétányon, biccentett, és elment. Nem kerestem a vitát, nem mondtam semmit utána. Hazamentem, és este, mint minden este, átmentem Margit nénihez, hogy megnézzem, bevette-e az inzulinját. A konyhaasztalon ott állt a somlói galuska maradéka egy tányéron, mellette a nagy gombos telefon, bekapcsolva, hangerő felcsavarva — arra az esetre, ha éjszaka szüksége lenne rám.