Az apák padja a győri koraszülött osztályon

Harminckét napja alszom a kórházi parkolóban a Suzukimban, és senki nem kérdezte meg tőlem egyszer sem, hogy bírom-e.

Nagy Tibor vagyok, negyvenegy éves, villanyszerelő egy győri céghez bejáratva tizenhat éve. A feleségem, Editke, augusztus 9-én szülte meg a kislányunkat, Zsófit, huszonkilenc hetesen. Kilencszáznegyven grammal jött világra. Annyi, mint egy zacskó cukor a boltból. Amikor a nővér elvitte mellettünk, még csak meg sem érintettem, csak a kis lábfejét láttam kilógni a takaró alól, aztán már vitték is a folyosón át az inkubátorhoz.

Azt hiszem, mindenki azt várja tőlem, hogy erős legyek. Az após az első este annyit mondott: "Vigyázz Editre, ő szülte, neki van nehezebb." Igaza volt, csak közben senki nem kérdezte, én hogy alszom-e egyáltalán. Nem aludtam. A kórházban van egy folyosó a harmadik emeleten, ott van egy fém pad, azt hívjuk mi, apák, egymás közt "az apák padjának". Ott ülünk hajnali kettőkor, hárman-négyen egyszerre, mindenki a saját telefonját bámulja, vagy csak a plafont, és senki nem beszél, mert nincs mit mondani. Az egyik férfi, Balázs, a felesége ikreket szült huszonhét hetesen, ő már negyvenegy napja ott alszik ezen a padon minden éjjel, mert nem engedik be éjszaka a kettes szobába kettőnél többször.

Amit senki nem lát rajtam, amikor hazamegyek a lakásba két órára zuhanyozni, az az, hogy állok a fürdőszobában, és nem sírok, csak nézem a csempét, és számolom a repedéseket rajta, mert ha nem gondolok semmi másra, akkor talán nem érzem azt a súlyt a mellkasomban. Az após azt hiszi, hogy én dolgozom, pedig három hete nem mentem be a munkahelyre, a főnököm, Kovács úr adott nekem fizetés nélküli szabadságot, és nem is kérdezte, mikor jövök vissza.

Editnek nem mondtam el, hogy a bank felhívott a hitelünk miatt, mert a fizetésem hiányzik a számláról. Nem akartam még egy terhet rá tenni azon kívül, hogy naponta kétszer lepumpálja a tejet egy géppel az emeleti szobában, mert Zsófi még nem tud szopni, csak szondán kap táplálékot. Én viszem be a kis üvegcséket a nővérnek minden reggel hat órakor, és ott állok, amíg beírja a táblázatba, mert az az egyetlen dolog, amit tehetek: hogy lássam, a szám stimmel.

A gépek zúgása egy idő után olyan, mint egy második szívverés. Megtanultam, hogy a magas sípolás az oxigénszint esését jelenti, a másik, tompább hang azt, hogy a pulzus szökken fel. Amikor az egyik éjjel az a magas hang megszólalt Zsófi inkubátorán, és három nővér rohant oda, én az ajtóban álltam, mert nem engedtek közelebb, és néztem, ahogy dolgoznak a kis testén, ami alig nagyobb egy tenyérnyi húsnál. Akkor jöttem rá, hogy nem tudok imádkozni, mert évek óta nem jártam templomba, de azért mégis motyogtam valamit, ami talán ima volt.

Balázzsal, az ikrek apjával azon az éjjelen ott ültünk a padon hajnali négykor, és ő azt mondta nekem, hogy az egyik fia, Marci, azt a napot még nem élte túl. A másik, Ábel, még bent van, harminckilenc napja. Nem tudtam, mit mondjak neki, csak töltöttem neki egy kávét a folyosói automatából, ami háromszázhatvan forintba került, és mellé ültem. Nem néztünk egymásra. Csak ültünk.

Másnap reggel az após bejött a kórházba, és meglátott a padon alva, gyűrött ingben, borostásan. Azt hittem, megint mondani fog valamit Editről. Ehelyett leült mellém, és azt kérdezte: "Te hogy bírod, fiam?" Először azóta, hogy Zsófi megszületett, valaki ezt kérdezte tőlem. Nem tudtam válaszolni. Csak a kezembe temettem az arcom, és ő átölelt, ahogy egy apa szokta a fiát, pedig sosem voltunk ilyen közel egymáshoz.

Aznap este mondta el nekem az orvos, dr. Farkas Nóra, hogy Zsófi tüdeje végre elkezdett önállóan dolgozni, levehetik a lélegeztetőgépről egy CPAP-ra. Nem ünnepeltünk, mert tudtuk, hogy ez csak egy lépés, nem a vége. De Edit azon az éjjel először aludt végig anélkül, hogy felébredt volna sírva.

Ötvennegyedik napon, október 2-án engedtek haza minket Zsófival. Ezerhétszáz grammal ment ki az osztályról, a saját bugyijában, amit a nagymamája horgolt neki, mert a kórházi ruhák túl nagyok voltak rá. Az após ott állt a parkolóban, amikor kihoztuk, és megfogta a kicsi kezét az ujjával, és nem szólt semmit, csak bólintott felém.

Balázs Ábele tizennégy nappal utánunk ment haza. Azóta minden hónap kilencedikén küld nekem egy üzenetet: "Még mindig itt vagyunk." Én mindig visszaírok neki egy fotót Zsófiról. Most már nyolc kiló, ül egyedül, és tegnap este az apósom, aki azóta minden vasárnap átjön hozzánk ebédre, azt mondta neki: "gyere, kisunokám", és Zsófi nevetett, mint aki tudja, hogy hazaért.