Az élet ára – 2 700 000 forint, amit Andrea sosem kap vissza

Andrea Vámos harminchat éves állatorvos volt, aki hét évig élt Kovács Zoltánnal, mielőtt a férfi egy huszonnégy éves kozmetikuslány, Petra miatt otthagyta. A válás után két évvel, egy szerdai estén, fél tízkor csörgött a telefonja. Ismeretlen szám. Ő nem vette fel – dolgozott, épp egy macskát varrt össze a rendelőben –, de este tíz körül üzenet jött WhatsAppon.

„Holnap reggel elviszem hozzád Zoltán édesanyját. Mi elutazunk, a foglalás visszavonhatatlan. Ürítsd ki a szekrény alsó polcát a pelenkáknak. Vegyél nedves törlőkendőt is, nekem nincs időm patikába szaladgálni."

Andrea háromszor is elolvasta. A betűk mintha ugrándoztak volna a szeme előtt. Felhívta a számot. Azonnal felvették.

– Petra? Eltévesztetted a számot?

– Andrea, ne csinálj hisztit. – A hang a vonal túlsó végén üzletiesen csengett. – Mindent jól értettél. Holnap reggel Ilona néni hozzád költözik.

– Miért pont hozzám?! Ő Zoltán anyja, nekem semmi közöm hozzá!

– Azért, mert mi Zoltánnal elrepülünk. Zanzibárba. Még tavasszal megvettük a jegyeket. – Petra hangosan beleharapott valamibe, alma reccsent a telefonban. – Ilona néninek három hete agyvérzése volt. Félig lebénult.

– És engem ez miért érdekel?

– Az érdekel, hogy egy ápolónő havi kétszázhetvenezer forintba kerül! – fortyant fel Petra. – Nekünk nincs erre pénzünk. Zoltán tele van hitellel a szalonom miatt. Te meg egyedül élsz. Van hely.

– Megőrültetek?! Semmi közöm hozzá!

– A volt menyed vagy! Hét évig egy fedél alatt éltetek! – emelte fel a hangját Petra. – Ráadásul állatorvos vagy. Tudsz kacsát alátenni. Nekem gyenge az idegrendszerem, most csináltattam a körmeimet. Várj holnap.

Letette. Andrea a kanapéra hajította a telefont. A szíve a torkában dobogott. Hét év házasság. Ez alatt a hét év alatt Ilona néni egyetlenegyszer sem szólította a nevén. „Ez megint túlsózta a levest." „Ez megint a rongyaira költötte a pénzt." Amikor a nyaralójukat építették Gödöllő mellett, Andrea a saját, még a házasság előtti megtakarításából kétmillió-hétszázezer forintot fektetett bele.

Reggel fél nyolckor csengettek. A kukucskálón át Zoltánt látta állni a lépcsőházban. Résnyire nyitotta az ajtót, láncra téve.

– Szia, Andi. Beengedsz?

– Menj innen – mondta röviden, és be akarta csukni az ajtót.

Zoltán a cipőjét az ajtórésbe dugta. Az arca gyűrött volt, a szeme alatt sötét karikák.

– Andi, várj! Hallgass meg! Élet-halál kérdése!

Andrea leakasztotta a láncot, de nem engedte be. A küszöbön álltak.

– Mit akarsz? Petra már megírta tegnap. Ti mindketten betegek vagytok.

– Andi, meg kell értened minket. Anyám jobb oldala lebénult, egyedül ülni sem tud. Nincs pénzünk ápolónőre. Holnap van a szalon nagy megnyitója, pénteken meg repülünk, az utazás nem mondható le.

– Nem az én problémám. Fogadjatok fel valakit.

– Andi, te erős vagy! Petra minden éjjel sír, gyenge az idegrendszere, elájul, ha ágytálat lát. Te meg állatorvos vagy, hozzászoktál az ilyesmihez.

– Szóval a te új feleséged elájul, én meg töröljem a volt anyósod után?! – fulladozott a dühtől. – Elment az eszed?

– Csak két hétre! Visszajövünk Zanzibárból, és azonnal elvisszük.

Becsapta az ajtót az orra előtt. A kezei remegtek. Fél óráig kamillateát kortyolgatott a konyhában, próbálva meggyőzni magát, hogy ez csak egy rossz álom. Nem hurcolhatják ide erőszakkal. Ma szabadnapja van, sehova sem megy. A lakás az övé, biztonságban van.

Nagyot tévedett. Délután két órakor kaparászást hallott az előszobából. Valaki matatott a zárban. A kilincs elfordult, az ajtó kinyílt – elfelejtette, hogy Zoltán sosem adta vissza a második kulcsot. A küszöbön Petra állt egy fukszia színű Nike melegítőben. Mögötte két markos férfi tolt be egy kerekesszéket. Benne Ilona néni ült.

– Hozzátok be, fiúk! – vezényelt Petra, ügyet sem vetve Andreára. – Egyenesen a nappaliba!

A bögre kicsúszott Andrea kezéből, darabokra tört a padlón. A hordárok áttolták a széket a szőnyegen, letettek két hatalmas fekete zsákot, és szó nélkül távoztak. Petra egy bankjeggyel a kezükbe nyomott valamit.

– Takarodj a lakásomból!

– Ne kiabálj, Andi, anyunak árt az idegeskedés. – Petra megigazította tökéletes frizuráját. – A zsákokban pelenka és gyógyszer van. Naponta háromszor kell etetni, főleg pürét.

– Vidd el most azonnal, vagy hívom a rendőrséget!

– Hívd, akit akarsz – mosolygott Petra. – Kitennéd egy mozgássérültet a lépcsőházba? Csak tessék. Cserbenhagyás vádja jár érte. Én megyek, négykor szempilla-hosszabbításom van. Holnap szalonmegnyitó, ragyognom kell.

Sarkon fordult, és kiment. A zár kívülről kattant. Petra magával vitte a kulcsot, bezárta őket. Andreának is volt saját kulcsa, de mire a lifthez ért, az már lent állt a földszinten.

Lassan visszafordult a kerekesszék felé. Ilona néni mozdulatlanul ült benne. A bal keze élettelenül hevert az ölében, arcának jobb fele kissé lebiggyedt. De a szeme – a szemében ugyanaz a régi rosszindulat csillogott.

– Mit bámulsz? – nyögte ki nehézkesen. A hangja gyenge volt, de a hanglejtés a régi. – Hozz teát.

– Tessék?

– Süket lettél? Vizet hozz. És csukd be az ablakot, huzatos van. Neked mindig huzatos volt itt, ügyetlen.

Andrea ott állt a törött csésze cserepei fölött. A saját lakásában, azzal a nővel, aki évekig tönkretette az életét.

– Fogja fel, hogy a kedvenc menye ma kidobta magát a szemétre? – kérdezte halkan.

– Petrikém nem dobott ki! – sziszegte Ilona néni. – Petrike elfáradt! Pihenésre van szüksége a lánynak, szalonja van, üzlete van! Te meg úgyis csak lopod a napot. Tisztelhetnéd is a volt férjed anyját!

– Tisztelni? – Andrea idegesen felnevetett. – Tartozol nekem – jelentette ki az öregasszony. – Hét évig éltél a házamban!

– Elfelejtette, hogy a saját pénzemből újíttattam fel azt a házat? – Andreát remegés fogta el. – Kétmillió-hétszázezer forintot tettem bele a tetőbe! Aztán a váláskor egy bőrönddel dobtak ki az utcára!

– Ne merj rám kiabálni, te szerencsétlen! – Ilona néni megpróbálta dobbantani az ép lábát, de csak megzörrentette a lábtartót. – Teát mondtam! És kapcsold be a tévét!

Fel sem fogta helyzete valódi súlyát. Őszintén hitte, hogy Zoltán és Petra helyesen cselekedett. Hogy őt Andreára tolni – igazságos dolog. Mert Andrea „kiszolgáló személyzet". Petra pedig „istennő". Andrea szótlanul nézte a fekete pelenkás zsákokat. Aztán a pimasz öregasszonyt a kerekesszékben. A szánalom, ami feltámadni készült benne, nyomtalanul eltűnt.

– Tea nem lesz – jelentette ki határozottan. – Készülődjön, Ilona néni. Elmegyünk ünnepelni.

– Hova?! – az öregasszony hangjában először csendült bizonytalanság.

Andrea elővette a telefonját, és megnyitotta a taxis alkalmazást. Teherlifttel mentek le, ő nehezen tolta a súlyos széket. Ilona néni végig zsörtölődött.

– Andikám, hova cipelsz?! Nekem most feküdnöm kell! Rendes napirendem van!

– A családjának szüksége van a támogatására, Ilona néni – felelte hidegen Andrea. – Ma fontos nap a fiának.

Rámpás taxi várt a ház előtt. A sofőr segített betolni a széket. Andrea bedobta a csomagtartóba a két fekete zsákot is. Nem messze mentek – a belvárosba, a Andrássy útra.

– Kórházba visztek? – kérdezte rémülten az anyós, kifelé bámulva. – Nem akarok kórházba! Ott rossz a kaja! Ott gorombák az ápolónők!

– Nem. A szalon megnyitójára megyünk.

Ilona néni megdermedt.

– A szalonba? De… Petrikém azt mondta, nekem oda nem szabad. Ott sajtósok lesznek. Fontos emberek. Elrontom nekik az ünnepet…

– Semmi baj. Hiszen egy család vagyunk – Andrea hidegen elmosolyodott. – A családnak együtt kell lennie.

A kocsi megállt egy hatalmas panorámaablakos üzlet előtt. A bejárat fölött rózsaszín-arany lufi ívelt. A felirat: „Petra Beauty Bar". Néhány prémium autó parkolt a bejárat előtt. Hangos zene szűrődött ki. Az üvegen át pincérek jártak pezsgőspoharakkal a kezükben – igazi sajtótájékoztató volt, kamerákkal, mikrofonokkal.

Andrea kihúzta a fekete zsákokat. A sofőr leengedte a rámpát, kigurították a kereket a járdára. Az anyós ép kezével a karfába kapaszkodott.

– Andi, ne merészeld! – sziszegte. – Fordulj vissza! Zoltán megöl téged!

– Próbálja meg – préselte ki Andrea a fogai közt.

Egyenesen az üvegajtóhoz tolta a széket. A biztonsági őr kérdőn felvonta a szemöldökét, de Andrea olyan erővel lökte be az ajtót, hogy a férfi hátrébb lépett. Beértek a tágas előtérbe. Illatos parfüm, virágok és kávé szaga terjengett. A fotósok vakui elvakították a szemüket. Zoltán, vadonatúj sötétkék öltönyében, egy pohár pezsgővel a kezében állt a recepciós pult mellett. Mellette Petra ragyogott feszes piros ruhájában, fejét hátravetve nevetett valamin.

Andrea egyenesen a terem közepe felé tolta a kereket. A kerekek nesztelenül gördültek a fényes fehér márványon. Az emberek szétváltak. A zene hirtelen csendesebbnek tűnt a rájuk telepedő némaság alatt. Zoltán arra fordult. A mosolya lassan lehervadt. A poharában megremegett a pezsgő. Petra a férfi tekintetét követte, és nyitott szájjal megdermedt.

– Meglepetés! – szólt hangosan Andrea.

Pontosan a terem közepén állította meg a kereket, szemtől szemben a tökéletes párral. Aztán lendületesen a fényes padlóra dobta a két fekete zsákot. Az egyik felszakadt, nedves törlőkendők csomagjai és egy kék gumikacsa gurult ki belőle. A vendégek suttogni kezdtek. Valaki elővette a mobilját, és felvételt indított.

– Mit keresel te itt?! – sziszegte Zoltán, felé rontva. Az arca vörös foltokban égett. – Miért hoztad ide, te őrült?!

– Elhoztam az édesanyját – mondta hangosan Andrea, hogy mindenki hallja a teremben. – Úgy tűnik, elfelejtették a lakásomban. Az egész holmijával együtt.

– Andrea, takarodj innen! Tönkreteszed a megnyitónkat! – visította Petra. Az arcából kifutott a szín, idegesen igazgatta a ruháját.

– Máris megyek – Andrea nyugodtan leporolta a kezét. – De Ilona néni marad. Egy óra múlva pelenkát kell cserélni rajta. Menni fog? Itt van sok kozmetikum, ha kell, pudereljék be.

Ilona néni a kerekesszékben ült. Az ajka remegett. Először tűnt teljesen szánalmasnak és kiszolgáltatottnak. Lentről felnézett a szeretett fiára és a tökéletes menyére.

– Zoltánka… – szólította rekedten. – Kisfiam…

Zoltán rá sem nézett az anyjára. Vad gyűlölettel bámult Andreára.

– Vidd el gyorsan – préselte ki a fogai közt. – Bármennyi pénzt megadok.

– Már tartoztok nekem kétmillió-hétszázezret – felelte higgadtan Andrea. – De ez most nem pénzről szól.

Kihúzott a táskájából egy összehajtott papírt – a tető felújítási számláit, amiket még a válás óta magánál tartott, remélve, hogy egyszer lesz belőle valami –, és a kerekesszék karfájára tette Ilona néni ölébe.

– Ez a bizonyíték rá, hogy önnek fizetnem kell. Beperelem, Zoltán. Ügyvédnél vagyok kedden. A pénzt visszakérem, kamatostul.

Aztán a teremhez fordult, ahol mindenki néma csöndben figyelte a jelenetet, telefonnal a kezében.

– Jó estét kívánok mindenkinek. Elnézést a zavarásért.

Sarkon fordult, és kisétált a szalonból. Nem nézett vissza. A háta mögött Ilona néni sírva kiabált a fia után, Petra a padlón heverő pelenkás csomagok fölött hajolt, próbálva eltakarni azokat a fotósok elől, Zoltán pedig ott állt tehetetlenül a pezsgőspohárral a kezében, körülötte a vendégek suttogtak és filmeztek.

Andrea kiment az utcára. Meleg szeptemberi délután volt, a Andrássy úton zöldre váltott a lámpa, egy troli csengetett a sarkon. Betette a telefonját a táskájába, ahol ott lapult az ügyvéd névjegykártyája – kedden tíz órára volt beírva az időpont. Leintett egy taxit, és hazament.