Huszonnégy óra Szegeden

A telefon épp hétkor csörgött meg, amikor Hanna a lánya festőkészletének cipzárját varrta össze. Az apja hívta, ami önmagában is furcsa volt. Soha nem telefonált, legfeljebb levelezőlapot írt, ha egyáltalán. Most nem úgy szólt, mint az a férfi, aki húsz évig autókat javított anélkül, hogy egyetlen hangosabb szót is kiejtett volna.

– A kórházban vagyok. Gyere, ha tudsz.

Semmi több. A háttérben hallotta egy monitor pittyegését, egy infúziós állvány fémes kattogását, egy bemondást, amely a 4-es osztályra hívott valakit. Hanna a lánya, Emília ágyának szélén ült, a kopott orrú tornacipőjét nézte, és próbálta visszaemlékezni, mikor látta utoljára az apját. Az anyja születésnapján, márciusban. Egész délután nem szólt egy szót sem, és amikor elindultak, úgy intett, mintha egy vonatot búcsúztatna.

A Szeged–Budapest út két órát vett igénybe, de félnapnak tűnt. Emília a hátsó ülésen aludt, félig nyitott szájjal, a tablet töltőkábele az ujja köré csavarodva. Hanna az egyik kezét a kormányon tartotta, a másikkal a kihűlt kávés termoszt szorította. A férje, Gábor is jönni akart volna. Azt mondta neki, jobb, ha a kettes otthon marad a gyerekekkel. Az igazság az volt, hogy nem akarta, hogy valaki lássa, amikor elveszti a tartását az apja előtt.

Majdnem egy negyedórát keresgélte az intenzív osztályt a Szegedi Tudományegyetem Klinikáján, ahol az apja feküdt. Háromszor is elment a büfé mellett, ahol egy kávé 850 forintba került, és minden fertőtlenítőszagú volt. Apja kicsinek látszott a csövek és a sápadt fény között. A nővér, aki beengedte, piros papucsot viselt zoknival. Hannának ez akadt meg a fejében, bár nem tudta volna megmondani, miért.

– Azt hittem, már nem jössz – mondta az apja.

– A kecskeméti bevezető szakasznál elakadtam.

– Ja. Torlódás.

Bólintott, mintha valami magyarázatot kapott volna. Aztán felemelte a kezét, és a szőlős tálkára mutatott, amelyből már két légy is kiesett.

– Vegyél belőle.

Hanna leült az ágy melletti székre, amelyen még ott hevert egy másik látogató kockás pokróca, világosszürke, rajta egy félig lekopott cégjelzés. Közöttük a vérnyomásmérő pumpája zümmögött, kiírt egy értéket, majd elhallgatott. Egy ideig csöndben ültek.

– Reggel volt itt az orvos – mondta. – Hosszú papírt hozott. A sztent tartja magát, a szív is dolgozik, de másképp is alakulhatott volna, mondta. El tudod képzelni, fekszek itt, és úgy beszél hozzám, mintha egy autó lennék, ami átment a műszaki vizsgán.

Hanna szája olyan mosolyra húzódott, ami nem volt igazi nevetés, de könny sem. Az apja látta ezt, és odébb csúsztatta neki a szőlőt.

– Az ikrek? – kérdezte.

– Nagyok. Hangosak. Gábor az állatkertbe vitte őket, azt hiszem, a pingvineket üvöltötték halálra.

– Jól van az úgy. A gyereknek üvölteni kell.

Köhögött, az oldalát fogta, az orrán át lélegzett. Aztán az ablak felé fordította a fejét, ahol a kórház felett egy magányos gólya állt a szélben, majd elszállt. Hanna ugyanabba az irányba nézett, és az anyjára gondolt, aki három éve halt meg, két ünnep között, mintha még azt is valahogy be akarta volna ütemezni. Azóta az apja beköltözött a kis Tisza-parti soros házba, és minden péntek este kártyázni kezdett olyan férfiakkal, akiket nem is kedvelt igazán.

– El kell mondanom valamit – kezdte. – És nem fogsz nevetni rajta.

– Nem fogok nevetni.

– A unokatestvéred, Gizella, itt volt tegnapelőtt. Ülj egyenesen. Volt vele egy bőrtáska, olyan, mint amilyet az ingatlanosok hordanak, ha egy vacak panellakást akarnak rádbeszélni. És egy dosszié. Ismered őt, ő intézi ezeket a telekügyeket és öröklési szerződéseket. Szóval ott feküdtem, tűvel a karomban, és elmesélte, hogy nagymama, Anna háza Makón gondot okozhat. Hogy segíteni kellene neked, nehogy a végén semmi se maradjon belőle. Azt akarta, hogy írjam alá. Egy papírt, amit hozott magával. Nem tettem meg. Nemet mondtam, világosan, de nem ment el, amíg háromszor el nem magyarázta, mennyire sajnálja, hogy egyáltalán meg kellett kérnie rá.

Elhallgatott, fogott egy szőlőszemet, anélkül, hogy nézte volna, a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, mintha a pulzusát akarná mérni.

– A férjed jogász – mondta egy szünet után. – Ne érts félre. Csak kérdezem: ha valaki egy beteg öregemberrel beszél, és egy formanyomtatványt tart az orra alá, míg egy tű van a karjában – mit tesz utána egy ilyen asszony egy lappal, amit senki nem írt alá?

A makói házról beszélt, egy düledező parasztházról, amelyben már senki sem lakott, mióta nagymama Anna otthonban van. Hanna a gyerekkori nyarakból ismerte, az ablakokat, amelyeket egy seprűnyéllel kellett felfeszíteni, az almák és a hideg füst szagát a lépcsőházban. Húsz éve az ő saját neve állt a tulajdoni lapon, ezt olyan biztosan tudta, mint a saját születési dátumát – a nagymamája ajándékozta neki, sokkal azelőtt, hogy bárki is örökségre gondolt volna, és ezt soha senki nem kérdőjelezte meg. Egészen most.

– Holnap beszélek Gizellával – mondta.

– Ne. Azt ne tedd.

– Miért ne?

– Mert nem azért hív téged, hogy jót akarjon neked.

– Ő a te feleséged unokatestvére.

– Pontosan.

Jött egy ápoló, hogy elvigye az üres infúziós felszerelést. Hanna felállt, hogy hozzáférjen az állványhoz, és hallotta, amint a szomszéd ágy takarója susog, ahogy a páciens félálomban megfordul. Amikor az ápoló elment, megkérdezte: – Most mit akarsz?

– Nem tudom. Haza akarok menni. A folyóm úgy szagol, mint az az új olaj, amit a kazánba öntöttem a kórházi vizit előtt. Ennyi az ötvenhét éves vágyálmom csúcsa.

Elmosolyodott, és ebben a mosolyban ismét egészen az az apa volt, akit ismert, azzal a száraz hangnemmel, amely minden betegséget kisebbít. Majdnem két órát maradt az intenzíven, amíg az éjszakai nővér kétszer is megigazgatta a függönyt, és a folyosón kialudt a lámpa. Kifelé menet megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám, amire nem vette fel.

Másnap reggel Gizella a szállodai halljában várta, a Tisza-parton, ahol Hanna kivett egy szobát. Világosbarna gyapjúkabátot viselt, ami túl meleg volt az évszakhoz, és egy dossziét a hóna alatt, amelynek a csatja cserére szorultnak tűnt. Teafaolaj illata lengte körül, egy parfümmel keverve, amely Hannát azonnal visszavetette abba a táncóra-folyosóba, ahová az anyja tizenkét évesen küldte.

– Üljünk le – mondta Gizella. – Itt hátul nyugalmasabb.

Átmentek a reggeliző terembe, amelyet már leszedtek. Egy pincér egy üres mustáros poharakkal teli ládát hordott el, és kérdés nélkül felkapott egy pirítós maradékot a szomszéd asztalról. Gizella csak forró vizet rendelt, amit nem is ivott meg. Aztán az asztalra tette a dossziét, és kinyitotta, hagyta, hogy a belső borítása zizegjen.

– Megmondom úgy, ahogy van – kezdte. – A makói ház a tiéd. Tudom, mindenki tudja a családban. De nyolcmillió forintot ér, ha elnézzük az alapozás nedvességét, és a férjemnek, Józsinak gondjai vannak most a műhelyével, tudod, az a hiteles ügy. Azt akarom, hogy fizesd ki nekünk az érték felét. Kiegyenlítésként. A család segít a családnak, ezt nagymama is mindig mondta.

– Nincs semmilyen kiegyenlítés, Gizella. A házat nekem ajándékozták. Jogerősen, közjegyző előtt, húsz éve.

– Tudom. Ezért nem is ügyvéddel jöttem, hanem veled. – A dossziéra koppantott. – Apád nem írta alá, ezt elismerem. De nálam van az aláírása egy régi meghatalmazásból, amit évekkel ezelőtt adott nekem nagymama bankügyei miatt. Ez majdnem pontosan illik ez alá a kérelem alá, ha szépen átmásoljuk. Kíváncsi vagyok, mi történne, ha egyszerűen elkészítem a papírt, és beadom a postára. Ezt senki nem venné észre, mire eljutna a közjegyzőhöz.

Csendesen mondta, majdnem barátságosan, mintha az időjárásról beszélne. Hanna az intenzív osztályra gondolt, a fűtőolaj szagára, a kislányra, aki az előbb a szálloda folyosóján a kiesett tejfogát mutatta neki. Aztán a kabátzsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis, összegyűrt számlát, amit a dossziéra tett, pont a papír közepére.

– Nem a félről beszélek – mondta. – Erről beszélek.

Gizella a számlára nézett, anélkül, hogy megérintette volna. Egy virágbolt blokkja volt, három évvel korábbi, az anyja temetésének dátumával. A hátoldalán golyóstollal, Gizella saját kézírásával egy telefonszám állt, fölötte egy név: „Varga Erzsébet – közjegyzői iroda, magán”.

– Akkor adtad nekem, berúgva, a temetői parkolóban – mondta Hanna. – Azt akartad, hogy hívjam fel ezt az Erzsébetet, ha nagymama Anna meghalna, mielőtt a tulajdoni lapot még egyszer meg lehetne nyitni a te nevedre. Elmagyaráztad, hogyan lehet egy ismerős közjegyzői alkalmazottal időben felhívva egy bejegyzést elhúzni. Soha nem hívtam fel. De megtartottam a papírt, mert már akkor tudtam, hogy egyszer még szükségem lesz rá.

Gizella keze, amely a számla felé indult, félúton megállt.

– Ez semmit nem bizonyít – mondta, de a hangjából eltűnt a gyakorlott nyugalom.

– Azt bizonyítja, hogy három éve keresed a módját, hogy megkapd a házat, és hogy most, amikor apám kórházi ágyban fekszik, az aláírását akarod hamisítani. Nem kell ezt bíróság elé vinnem. Megmutatom Józsinak. És az anyádnak. És megkérdezem tőlük, tudták-e, hogy ismersz egy közjegyzői alkalmazottat, aki visszadátumoz papírokat, ha eleget fizetsz neki.

Felállt, visszavette a számlát, és a dossziét úgy hagyta, ahogy volt.

– A papírt itt hagyod, ahol van – mondta. – Ma még eltűnik ebből a dossziéból, és senki nem viszi be a postára. Egy óra múlva visszaindulok Szegedre, és ha két hét múlva azt hallom, hogy a földhivatalnál felbukkant valami apám nevével, előbb Józsit hívom fel, mielőtt ügyvédet hívnék.

Gizella nem szólt semmit. Magához húzta a dossziét, és egyenként kezdte kiszedni a lapokat, a kézitáskájába süllyesztve őket, anélkül, hogy felnézett volna.

Hanna otthagyta, a hideg vizes pohárral és a félig kiürült dossziéval, és az esőben az autójához ment. Visszafelé megállt a kiskunfélegyházi pihenőnél, felhívta az apját, és azt mondta: – Beszéltem Gizellával. A papír, amit nem írtál alá – nem viszi be a postára. Megértette, hogy nem jön ki büntetlenül belőle.

– Mit csináltál? – kérdezte az apja.

– Elmondtam neki, mit tudok még. Semmi többet. De elég volt.

Egy pillanatra elhallgatott. Aztán azt mondta: – Majdnem aláírtam, tudod. Csak hogy kijöjjön a tű a karomból, és elmenjen az az asszony.

– Tudom. Ezért jöttem.

A hazaengedése utáni este még egyszer felhívta. Odakint egy szomszéd sétált egy tacskóval, amelyen mogyoróbarna, kockás mintás pulóver volt. A telefonon át Hanna hallotta a kis eszpresszós csésze csörgését, amiből az apja a szívinfarktusa óta csak koffeinmentes kávét ivott, bár ezt soha nem vallotta volna be.

– Na? Mit mond a pulzusod? – kérdezte.

– Azt mondja, jól vacsorázott. Csirkepaprikást, konzervből, de túl gyenge voltam a főzéshez.

– A következő torlódás karácsonykor jön – mondta. – Akkor forralt bort iszunk szilvával. De anélkül, hogy valaki időpontot foglalna.

– Nincs időpont – ismételte, és úgy hangzott, mintha nem telefonba beszélne, hanem egyszerűen csak úgy, a saját konyhájába.

Három héttel később levél jött a makói földhivataltól, az apja nevére címezve. Hanna telefonon olvasta vele együtt, mondatról mondatra, míg az apja elgondolkodva krákogott, mint egy férfi, aki ritkán kap hivatalos postát. Gizella mégis megpróbálta, két nappal a szállodai beszélgetés után, egy hamisított aláírással egy sebtében összeállított kérelem alatt. Az ügyintéző észrevette az eltérést az apja letétben lévő aláírás-mintájához képest, és visszadobta az ügyet, személyes megjelenést kérve a tisztázáshoz.

– Tehát mégis megtette – mondta az apja. – Mindazok után, amit elmondtál neki.

– Megpróbálta. És elbukott, mert túl hanyagul hamisította. De ha Józsi most megkérdezi, miért bukkan fel a neve a földhivatalnál, meg kell magyaráznia neki, miért próbálta meg egyáltalán. Ennyi elég nekem.

Nevetett, röviden és szárazon, és Hanna hallotta, hogy összehajtja a levelet.

Az összegyűrt virágboltos számlát Hanna továbbra is a kabátzsebében tartotta, a nagymama Anna házának kulcsa mellett. Amikor Makó felé vezetett, ami ritkán fordult elő, megállt a parasztház előtti kereszteződésben, hagyta futni a motort, és a szélvédőn át nézte a ferde ablaktáblákat, amelyek mögött évek óta senki nem gyújtott villanyt. Aztán továbbhajtott, anélkül, hogy kiszállt volna.