Lakást vett a lányának a Lágymányosi lakóparkban, és odatelepedett egy séf is

— Apa vagyok, és pont. Jogom van itt aludni éjszakára!

Zsolt hangja végigzengett az egész lépcsőházon, úgyhogy a második emeleti szomszéd ki is nézett a kukucskálón. Ildikó a küszöbön állt, és nézte az előszobában az új fogasra akasztott idegen bőrdzsekit, mellette egy mustárszínű női kabátot.

A konyhából akkora intenzitással áradt a sült makréla szaga, hogy a liftben is biztosan érezni lehetett. Az illat elnyomta az új szekrények finom fenyőillatát is — Ildikó három héttel korábban személyesen választotta ki azokat, kiutazott a Budaörsi bútoráruházba, és bankkártyás részletre fizetett.

— Ildikó, miért rögtön az ajtóból kezdesz jogokat osztani?

Zsolt kikukucskált a konyhából, régi melegítőnadrágban és egy kimosott, valami török szálloda feliratos pólóban. A kezében villa, rajta egy darab makréla, a másikkal a hasát vakargatta.

— Nem osztok semmit. Visszaveszem, ami az enyém. Pontosabban: te elveszed, ami nem a tiéd, és elmész. Húsz percet kapsz.

Ildikó belépett, a sarokba állította a csöpögő esernyőt — kint már második napja zuhogott, a pestiek dzsekiben rohangáltak a póló fölött, mert a szeptember idén novembernek adta ki magát. A hangját nem emelte fel. Kilenc évvel azelőtt, amikor ez a férfi eltűnt a szerelmi élete újabb "múzsájával", talán kiabált volna. De most ő négy gyógyszertárból álló lánc tulajdonosa volt, és a kiabálásra egyszerűen nem volt ideje — sem értelme.

Másfél hónapja vette meg a garzont a lányának, Zsófinak, tizenkilenc éves, orvosi egyetem, másodév. Hogy ne kelljen naponta vonatozni Vecsésről, és ne üljön kialvatlanul az előadásokon. A lakásért egyben fizetett — negyvenmillió forint készpénzben, az öröklakás-részéből, amit a régi kőbányai lakásban eladott.

Ki tudta volna, hogy a gyerek nem tud nemet mondani a vér szerinti apjának, amikor az könnyekkel megjelenik.

Az tegnapelőtt este jött — azt kérte, hogy aludhasson ott egy éjszakát. Reggel aztán Zsófi már sírva telefonált az anyjának.

— Hova menjek? Esik az eső kint. Normálisan beszéltem Zsófival, ő nem ellenzi!

Zsolt megszippantotta az orrát, bekapott még egy falat halat.

— Zsófi ellenzi. Csak beugrott a jegyzeteiért óra előtt, és meglátta, hogy a szobájában alszik valami néni. A fürdőben idegen fogkefe áll. Te pedig azt mondtad neki, ne zavarja a felnőtteket.

— Ez a gyerekem lakása! Akkor az enyém is, de facto! Apja vagyok! Családnak számítunk, vagy nem?

Zsolt megnyelte a falatot, és a villával Ildikó felé bökött.

— Apa csak a születési anyakönyvi kivonatban vagy. Kilenc év alatt kétszer fizettél gyerektartást. És akkor is csak azután, hogy a végrehajtó letiltotta a számládat.

— Na, kezdődik! Megint a fillérek! Én adtam neki életet! Én fizettem be a fogszabályozójára!

— Akkor hatezer forintot adtál. A kétszázezerből, amit kellett volna.

— Amennyit tudtam, annyit adtam!

A konyhából előkukucskált valami virágmintás köntösben, hamis szempillákkal annyira kirakva, mintha evőkanálnyi szempillaspirált tettek volna rá. A nő egy napraforgós mintájú törülközőt tartott a kezében.

— Zsoltikám, ki jött? Azt mondtad, csak ketten leszünk itt, a lányod meg a vőlegényéhez költözött.

— Petra, menj a szobába, a volt feleségemmel beszélgetek.

— Hagyd, maradjon Petra. Hallgassa csak. Jól jön neki.

A köntösös nő büszkén felszegte a fejét.

— Nekem mindegy. Zsolt, háromig számolok. Utána a holmid a balkonról repül le. Negyedikről, Petráéval együtt.

— Ildikó, ez most óvodás szint. A vér szerinti apát az utcára? Petrácskával csak egy-két hónapra kéne meghúznunk magunkat, amíg nem találok új munkát.

Zsolt az ajtófélfának támaszkodott, békülő arcot vágott — őszintén hitte, hogy a nők kiabálnak egy kicsit, aztán elcsendesednek.

— Milyen munkát? Kilenc éve nem tudsz a saját lábadra állni, egyik nyakról a másikra pattogsz.

— Tönkrement a vállalkozásom! Az üzlettársam lelépett a pénzzel! Te jól állsz, nem leszel szegényebb, ha itt lakunk egy darabig. Zsófi sincs itt folyamatosan, minek álljon üresen a négyzetméter.

Petra előrelépett, mintha támogatást érzett volna.

— Csendben leszünk. Takarítok, felmosok. Akár a közös költséget is befizetjük. Felét.

— Csak a számlákat Zsófi hozza majd, azokban a bankos appokban nem értek semmit, mindig lefagy.

Ildikó szó nélkül csóválta a fejét — az abszurditás már mérőhatáron túl volt.

— A padlót itt takarítószolgálat mossa fel, beosztás szerint. Ti ketten pedig most elkezditek pakolni a holmitokat. Rögtön.

— Meg akartuk cserélni a függönyöket is, túl sötét egy fiatal lánynak. És ide akartuk hozni a multifunkciós főzőedényt, Zsolt mondta, hétvégére megveszed.

Ildikó nem is talált szavakat ekkora nyíltságú szemtelenségre. Nézte ezt az asszonyt, aki komolyan berendezni készült egy idegen lakást idegen pénzből, és utasításokat osztott élettársa volt feleségének.

— És egy normális serpenyő is kéne, a tiéteken minden odaég. Makrélát sütöttem rajta — alig tudtam lekaparni. Valami olcsó teflonos.

— Az a serpenyő annyit ér, mint az összes ruhatárad együtt.

— Sehova nem megyek! Ez a lányom lakása! Hívj, akit akarsz — rendőrséget, körzeti megbízottat, akár a Vöröskeresztet!

Zsolt a maradék makrélát a szalvétára dobta, csípőre tette a kezét, a ház urának szerepét próbálta eljátszani. Petra a háta mögött kiegyenesedett, elégedetten.

— Egyébként tudok felújítást is csinálni! Tapétát ragasztani, konnektort cserélni! Férfi kell a házba, ha a csap elkezd csöpögni, kit hívjon Zsófi?

— A konnektorokat itt engedélyes elektromos szakember tette fel. Te vendég vagy, aki a gyerek nyakára ült. És ez a vendég most elmegy.

— És ha nem megyek el? Erővel vonsz ki?

Zsolt a résnyire nyitott ajtó felé fordult — és fél szóban elakadt.

Kétméteres termet, kigombolt dzseki, arcán semmilyen érzelem. Gábor, a céges sofőr és az az ember, aki ott oldotta meg a dolgokat, ahol a szavak már nem hatottak — Ildikó a parkolóból hívta fel, még Zsolttal beszélt, a telefont a kabátzsebében tartva.

Gábor átlépte a küszöböt, lábtörlőhöz érintette a cipőtalpát, felülről nézett le Zsoltra.

— Segíts az úrnak összepakolni. És nézd meg, nehogy véletlenül a vagyonomból is valami a táskájukba kerüljön.

Zsolt minden gőgje egy másodperc alatt elpárolgott.

— Hé, hé, nyugi! Magunktól összepakolunk, kezek nélkül! Mi ez, biztonsági őrt hívsz rögtön, pedig normálisan ültünk itt!

Hátrafelé hátrált a szoba belseje felé, míg Gábor nyugodt léptekkel közeledett.

— Tizenöt perc. Ha nem sikerül, elfelejtem, hogy itt láttam magukat. Ha húzzák az időt, Gábor segít gyorsabban.

Ildikó a lábával arrébb lökte a serpenyőt a makréla maradékával — a lakást legalább egy napig szellőztetni kellett.

A szobából szuszogás és nejlonzacskó-zizegés hallatszott — Petra a sporttáskába pakolta a krémeket, egy hajszárítót, két üveg körömlakkot. Zsolt mezítláb húzta fel a tornacipőjét, közben folyton gonosz pillantásokat lövellt a néma Gábor felé, aki csak a falnak támaszkodva állt és várt.

— Lehettél volna emberibb is, Ildikó. Nem ez az emberi megoldás. Nem is vagyunk idegenek egymásnak. Rendbe tehettük volna itt a dolgokat.

Letépte a kabátot a fogasról, remegő ujjakkal gombolkozott. A táskát a földre dobta — majd egy pillanat múlva, mintha meggondolta volna magát, visszavette.

Zsolt még odanyúlt a bevásárlószatyorhoz, amit korábban kivett a hűtőből — abban egy darab szárazkolbász és egy csomag margarin volt.

— Mondd meg Zsófinak, hogy az apja megbántódott.

Ildikó megvárta, amíg a lépcsőházban elcsendesülnek a lépések, és a lift lemegy. A lakásban rögtön könnyebb lett a levegő — még a makrélaszag is kezdett elillanni.

— Kész, a zár működik. Új betétet tettem, ahogy kérték.

Gábor, aki valaha autószerelő volt, öt perc alatt kicserélte a régi mechanizmust egy újra. A pótkulcsokat Ildikó magához vette, azt a kulcscsomót pedig, amit Zsolt a földre dobott, a lift melletti kukába dobta.

Zsófi kiabálásra és hosszú előadásra számított a hiszékenységéről. Ehelyett az anyja szó nélkül letett elé egy tányér borscsot — feltett, tegnapi, pirítóssal. Majd az asztalra helyezett egy új kulcscsomót.

— Fogd. Új a zár. És többé senkit a rokonságból ne engedj be, még ha az illető vezetékneve ugyanaz is, mint a tiéd a személyiben.

Arról az estéről többé nem beszéltek.

Zsófi fogadott egy csíkos cicát, amely már egy hét múlva szétszaggatta az új tapétát az előszobában — Ildikó csak legyintett, hogy újraragasztják, nem olyan nagy ügy. Két hónap múlva a szomszéd lépcsőházból egy ismerős elmesélte, hogy Petra összepakolta a bőröndjeit, és egyedül hagyta el Zsoltot — amikor rájött, hogy nem lesz ingyen lakás a Lágymányosi lakóparkban, és a bérleti díj kifizetésével sem siet senki.