Katalin megvárta, míg az utolsó igazgató is elhagyja a termet. Csak ketten maradtak. A hatalmas üvegablakokon át látni lehetett a Dunát, a szürke hullámokat, és a várost, ami lassan magához tért a vihar után. Katalin nem szólt semmit

A prezentáció utáni csend nehezebb volt, mint a kora reggeli zápor Budapest felett. Péter – mert így hívták a férfit – remegő kézzel pakolta össze az iratait, a tekintete a padlót fúrkálta. Tudta, hogy vége. Hogy egyetlen flegma mondattal elvágta a karrierjét, amit évek óta épített.

Katalin megvárta, míg az utolsó igazgató is elhagyja a termet. Csak ketten maradtak. A hatalmas üvegablakokon át látni lehetett a Dunát, a szürke hullámokat, és a várost, ami lassan magához tért a vihar után. Katalin nem szólt semmit. Csak ült az asztalfőn, kihúzott derékkal, mint egy igazi, elegáns, negyvenöt feletti nő, aki már túl sok vihart élt túl ahhoz, hogy egy sáros fröccsenés összetörje. De a szíve mélyén valami egészen más zajlott. Nem a bosszúvágy hajtotta. Inkább egy mély, fojtogató szomorúság.

„Ugye tudja, hogy most ki kellene rúgnom?” – törte meg a csendet Katalin. A hangja nem volt hangos, mégis visszhangzott a falak között.

Péter nyelt egyet, a torka kiszáradt. „Tudom, elnök asszony. Hibáztam. De siettem… Idegbeteg voltam, a fiam…” – elcsuklott a hangja, és hirtelen elhallgatott. Letette a mappát, és két kezébe temette az arcát. Ott, a csillogó, rideg tárgyalóteremben valami végérvényesen megváltozott. A gőgös, sietős férfi helyén hirtelen csak egy kétségbeesett ember maradt.

„A fia?” – kérdezte Katalin, és a hangjában a jéghideg professzionalizmust hirtelen felváltotta egy másik tónus. Az anya hangja. Azé a nőé, aki pontosan tudja, milyen érzés, amikor a gyerekedről van szó, és felborul a világ.

„Lázas. Hajnal óta harminckilenc fokos láza van” – suttogta Péter, és egy pillanatra felsejlett a szemében a könny. „A feleségem külföldön van. Én voltam vele éjszaka. Reggel jött a bébiszitter, nekem meg be kellett jönnöm, mert ettől a prezentációtól függött a jövőnk. Amikor megláttam a piros lámpát, és Ön odajött… én nem is láttam Önt. Csak a rohanást. Csak azt, hogy oda kell érnem, meg kell felelnem. Életem legnagyobb hibája volt. Sajnálom.”

Katalin végignézett a férfin. Eszébe jutott tizenöt évvel ezelőtti önmaga. Amikor a lánya kiskamasz volt, és ő ugyanebben az irodaházban, fiatal menedzserként sírva rohant át a folyosókon, mert a gyereke megbetegedett, de a főnöke közölte vele: „A magánéletet hagyja a forgóajtón kívül, Katalin.” Emlékezett az éjszakai virrasztásokra, a bűntudatra, ami minden dolgozó anyát és apát mardos, és arra a magányra, amit akkor érzünk, amikor a világ azt követeli tőlünk, hogy legyünk robotok.

Katalin felállt. Odalépett a kávégéphez, töltött egy csésze forró, gőzölgő feketét, és Péter elé tette.

„Igya meg” – mondta halkan. „Aztán pakolja össze a holmiját.”

Péter felemelte a fejét, a szemei vörösek voltak. Felkészült a legrosszabbra.

„Menjen haza a fiához” – folytatta Katalin, és az arcán végre megjelent egy halvány, meleg, mindent megértő mosoly. „A projektterve kiváló. A munkáját megtarthatja. De a modorán változtatnia kell. Nem azért, mert én vagyok az elnök. Hanem azért, mert az az asszony az utcán a maga édesanyja is lehetett volna. Vagy a felesége. Senki sem érdemli meg, hogy láthatatlannak nézzék.”

Péter csak nézte a nőt, a torkában lévő gombóctól megszólalni sem tudott. Felállt, mélyen meghajolt, és csak ennyit mondott: „Köszönöm… Katalin.”

Este hét óra volt, mire Katalin hazaért. A budapesti utcák még csillogtak a napközbeni esőtől, de a levegő már tiszta volt. Kulcsra zárta a múltat, levette a nehéz, sötétszürke blézert, és felhúzta a kedvenc, puha, kötött kardigánját.

A konyhában meleg, sárgás fény égett. A lánya, aki már egyetemista, az asztalnál ült, és a vizsgáira készült. Amikor Katalin belépett, a lány felnézett, és azonnal megérezte az anyja fáradtságát. Nem kellettek szavak. A lány felállt, kitöltött egy bögre meleg, fahéjas alma teát, amiből lágyan szállt fel a gőz. Odatolta az anyja elé, majd hátulról átkarolta a vállát, és az arcát az anyja hajába fúrta.

„Nehéz napod volt, anyu?” – kérdezte halkan.

Katalin megfogta a lánya meleg kezét, beleszagolt az otthon édes illatába, és lehunyta a szemét. A reggeli megalázottság, a sárfoltok, a feszültség – mind elillantak. Abban a pillanatban rájött, hogy a legnagyobb hatalom a világon nem az igazgatói szék, hanem a képesség, hogy emberek maradjunk akkor is, amikor a világ tőlünk ezt legkevésbé várja.

„Nehéz volt, kincsem” – suttogta Katalin, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán, de már a megkönnyebbüléstől. „De a végén kisütött a nap.”

Ugye veletek is fordult már elő, hogy egy nehéz pillanatban a düh helyett a megértést választottátok, és ez mindent megváltoztatott? Szerintetek is megérdemelt Péter egy második esélyt?