Repülőgép Óbudán

Dorka vagyok, hatvanhárom éves, és tizennégy éve dolgozom gyógyszertári asszisztensként az óbudai Bécsi úton, két sarokra attól a társasháztól, ahol Larissza lakik. Onnan ismerem, hogy évek óta ő hozza be a vényeit, meg a kis unokáját is, amikor influenzás. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, akivel magyarul beszélget a sorban állás alatt, mert a szomszédjai többsége inkább csak köszön neki, aztán sietnek tovább.

Larissza sokszor mesélt, amíg vártunk, hogy elkészüljön a gyógyszere. Ott állt a pult előtt, a táskájában kotorászott a TAJ-kártyáért, és közben elmondta, hogy Harkivból jött, ahol kémiát és biológiát tanított egy gimnáziumban. Azt mondta, jó élete volt ott, nem menekülésből indult el, hanem egy szerelem miatt. Egy bulgáriai nyaraláson – nem, várjatok, ő Hollandiában volt, aztán onnan jött végül ide, Budapestre, a fia miatt, aki itt kapott állást egy informatikai cégnél tíz évvel ezelőtt. Bonyolult az élete, mindig két-három ország keveredik benne, de a lényeg megmaradt: Amszterdamban ismerte meg a férjét, egy Willem nevű, csendes mérnökembert, aki szerette a jó bort és a rossz vicceket, és akivel sosem érezte azt a távolságot, amit annyi minden mással érzett új helyeken.

Willem nyolc éve halt meg, hasnyálmirigyrákban, három hónap alatt vitte el. Larissza ekkor jött Budapestre a fiához, mert egyedül nem bírta volna az amszterdami lakást, azt a sok emléket. Eladta a házat, amit együtt vettek egy csatorna mellett, és a pénz nagy részét a fia kapta kölcsön egy lakásra a Bécsi úton, itt, a patikám mellett. Ez utóbbit tőle magától tudom, mert egyszer, amikor épp a vérnyomáscsökkentőjét vártuk, kicsúszott belőle: "Én fizettem ki a fele lakást, Dorka, és most néha úgy érzem, mintha csak albérlő lennék a saját pénzemből vett négyzetméterekben."

A fia, Tamás, nős egy magyar lánnyal, Zsófiával, aki – ahogy Larissza mesélte, félig büszkén, félig sértődötten – sosem tanult meg oroszul vagy hollandul köszönni, pedig hét éve ismerik egymást. Larissza mindig vigyázott, hogy ne mondjon rosszat a menyéről, de a hangsúlyából éreztem, hogy valami régóta nyomja.

Nyáron aztán megszakadt a sor. Három hétig nem jött be a patikába. Azt hittem, elutazott, vagy rosszabb, kórházba került. Aztán egy szerdán, zárás előtt fél órával megjelent, más volt rajta a kabát is, mintha sietősen kapta volna magára, és nem várta meg a sorát, egyenesen odajött a pulthoz.

Elmondta, hogy Zsófia hozott haza egy papírt: a lakást, amit ő félig kifizetett, most már csak Tamás és Zsófia nevén akarják tartani, mert "úgy tisztább a jövő szempontjából", ha lesz második gyerekük is. Larisszának fel kellett volna adnia a tulajdonrészét, cserébe egy összegért, ami – mondta ő, remegő kézzel simogatva a táskája fülét – "nevetségesen kevés volt ahhoz képest, amit tíz éve beletettem." Azt mondta, Tamás nem mert a szemébe nézni, amikor aláírást kért, Zsófia viszont igen, nyugodtan, mintha csak egy közműszámláról lenne szó.

Én akkor csak annyit tudtam mondani, hogy vigyázzon magára, igyon vizet, mert magas volt a vérnyomása aznap is. Nem az én dolgom volt tanácsot adni, és nem is akartam. De adtam neki egy pohár vizet a pult mögül, és ő ott állt, ivott, és közben azt mondta: "Tudod, Willem sosem hagyta volna, hogy bárki kétségbe vonja, mi az enyém."

Két hét múlva megint bejött, ezúttal nyugodtabban, egy zöld mappával a hóna alatt. Elmesélte – mert most már úgy tűnt, szüksége van rá, hogy elmondja valakinek, aki nem család –, hogy felhívta az amszterdami ügyvédjét, aki még Willem hagyatékát intézte annak idején, és kiderült, hogy a tíz évvel ezelőtti kölcsönről sosem írtak alá hivatalos szerződést, csak egy e-mailt, amiben Tamás megköszönte a pénzt. Az ügyvéd azt mondta, ez is elég ahhoz, hogy Larissza igényt tartson a lakás felére, ha nem hajlandó eladni az arányát a felkínált összegért.

Larissza nem perelt. Azt mondta, nem akarja tönkretenni a fia házasságát, de nem is hagyja, hogy kisemmizzék. A zöld mappában volt egy másik papír is: egy budapesti közjegyzőnél hitelesített nyilatkozat, amiben rögzítették, hogy a lakás felének megfelelő értéket – nyolcmillió-kétszázezer forintot – vagy készpénzben kapja meg piaci áron, vagy haszonélvezeti jogot jegyeznek be a nevére, amíg él. Azt választotta, hogy a haszonélvezeti jogot íratja be, mert – mondta, a mappát a pulton hagyva, amíg elővette a pénztárcáját a vényköteles gyógyszerhez – "így senki nem tud kitenni onnan, ameddig élek, és utána már nem az én gondom lesz."

Szeptember eleje volt, amikor Tamás is bejött hozzá, az anyja után, mert Larissza otthon hagyta a sálját a kasszánál. Láttam, ahogy megáll az ajtóban, végignéz a polcokon, aztán az anyjára, aki épp aláírt valamit a táskája tetején. Nem szólt semmit, csak fogta a sálat, és kettesben mentek ki. Az üvegajtón át láttam, hogy Tamás valamit mond, Larissza pedig megrázza a fejét, aztán int neki, hogy menjen csak előre, ő még beszél velem.

Visszajött, és annyit mondott: "Zsófia dühös, de a közjegyzőnél már bejegyezték. Holnap suli után hozom a kis Marcit, mert Zsófiának dolga van, és megtanítom neki, hogy magyarul mondja: repülő, ne samolyot." Aztán nevetett, először aznap igazi nevetéssel, és otthagyta nálam a receptet, hogy másnap vegye csak fel, amikor Marcival jön.