A Cirmos, akit ki akartam tiltani a templomkertből

A nevem Zoltán Deák, hatvanhárom éves vagyok, és tizenegy éve vagyok a gondnoka a Szent Erzsébet-plébániának Nyíregyházán, a Bujtos utcában. Le kell írnom ezt a történetet, mert azt hiszem, tartozom vele annak a macskának, meg saját magamnak is.

Október eleje volt, hideg reggelek, a plébániakertben már hullott a dió a fáról. Én voltam az, aki elkezdte küldözgetni azokat az üzeneteket a lakógyűlésen: hogy a kóbor macska etetése a templomudvaron rendbontás, hogy a hívek panaszkodnak a szagra meg a szőrre a padok körül, hogy ez nem állatmenhely. Bevallom, ez nekem szólt igazából, nem a macskának. Az elődöm, Rozgonyi atya nagyon szerette az állatokat, és amikor ő nyugdíjba ment, én kaptam meg a feladatot, hogy "rendet tegyek" — legalábbis ezt mondta az egyháztanács elnöke, egy Fábián nevű férfi, akinek sosem tetszett, hogy a plébánia udvara inkább hasonlít egy kis állatkertre, mint egy rendezett egyházi területre.

A macskát Cirmosnak hívták a gyerekek, bár volt neki vagy három másik neve is a különböző idős nénik szerint, akik etették. Ott élt már a templom körül vagy öt éve. Ismertem jól — vagyis azt hittem, ismerem. Reggelente ő volt az első, aki elém szaladt, amikor kinyitottam a sekrestye ajtaját, és ott dörgölőzött a lábamnál, amíg meg nem etettem. Az igazság az, hogy engem sosem zavart igazán a jelenléte. Ami zavart, az a felelősség volt: a panaszok, a takarítás, az, hogy Fábián minden hónapban emlegette a témát az egyháztanács ülésén, mintha ez lenne a plébánia legnagyobb gondja.

Aznap, amikorra a történet fordulópontja esik, én épp arról beszéltem az önkéntesekkel, hogy talán jobb lenne, ha valaki elvinné a macskát egy másik környékre. Nem mondtam ki, hogy "elhagyni", csak azt, hogy "áthelyezni". Tudtam, hogy ez ugyanaz. Aznap délután Cirmos eltűnt. Először azt hittem, végre megoldódott a probléma magától — talán elunta a hideget, vagy valaki tényleg elvitte, ahogy javasoltam. Három nap múlva Erzsi néni, aki minden reggel kávét visz nekem a sekrestyébe, azt mondta, hallja a macska nyávogását valahonnan fentről, de nem látja sehol.

Tizenkilenc napig tartott, mire rájöttünk, hol van. A harangtorony és a főépület közötti keskeny kőpárkányon szorult be, vagy nyolc méter magasan, ahonnan nem tudott sem előre, sem hátra menni. Amikor végre megláttam — egy létráról, amit a tűzoltóktól kértünk kölcsön —, alig ismertem rá. Lefogyott, a bundája csomókban állt, és amikor meghallotta a hangomat, nem menekült, nem sziszegett. Csak nézett le rám azokkal a sárga szemekkel, és nyávogott egyet, halkan, mintha kérdezne valamit.

Az egyháztanács ülésén két héttel korábban én voltam az, aki azt mondta: "Ez nem a mi felelősségünk." Most ott álltam a létra alján, és Fábián — igen, ugyanaz a Fábián — tartotta nekem a létrát, miközben a tűzoltó, egy fiatal srác, Barna Ferencnek hívták, felmászott érte. Amikor Cirmos hagyta, hogy Ferenc a kezébe vegye — anélkül, hogy karmolt vagy harapott volna, csak reszketve belesimult a tenyerébe —, valami megszorult bennem is. Nem mondom, hogy sírtam, mert egy hatvanhárom éves gondnok nem szokott sírni a templomudvaron mindenki előtt. De a torkom összeszorult, és el kellett fordulnom, amíg a szemem kitisztult.

Cirmos négy napig volt az állatorvosnál a Toldi utcában — kiszáradás, két törött karom, súlyveszteség. A számla harmincötezer forint volt. Én fizettem ki, a saját zsebemből, nem a plébánia kasszájából, mert nem akartam, hogy Fábián megint felhozza az ülésen.

Amikor hazahoztam, összehívtam az egyháztanácsot. Nem kértem bocsánatot úgy, ahogy egy filmben szokás, nagy szavakkal. Egyszerűen letettem az asztalra egy papírt — egy nyilatkozatot, amit én magam fogalmaztam, és amit alá kellett írnia mindenkinek a tanácsból, Fábiánnal az élen: hogy a plébánia hivatalosan felelősséget vállal a templomudvaron élő állatokért, hogy kijelöltünk egy saroknyi helyet etetőtállal és vízzel, télre pedig egy szigetelt kis házikót építtettünk asztalos ismerősömmel, Kovács Bélával, aki ingyen csinálta meg cserébe azért, hogy minden vasárnap misére jöhet a kutyájával a kertbe várakozni.

Fábián nem szólt semmit, csak aláírta. Én is aláírtam, elsőként.

Cirmos ma az iskola udvarán él, amit a plébánia mögötti Fényes Elek Általános Iskolával közösen alakítottunk ki — a gyerekek etetik szünetekben, van neki saját kis háza a tornaterem fala mellett, és minden reggel, amikor kinyitom a sekrestye ajtaját, még mindig odajön hozzám dörgölőzni. Nem haragszik rám, legalábbis úgy tűnik. De én tudom, mit tettem, és tudom, mennyibe került neki, hogy én egy papírral akartam megoldani azt, amit egy egyszerű tállal és egy kis türelemmel is meg lehetett volna.