HU
Beszéltem a jegyzővel, Judittal
Aznap este kopogás nélkül jött be a fiam a konyhába, pedig a feleségemmel már a vacsoránál is alig szóltunk egymáshoz. Gergő letette a telefonját az asztalra, képpel lefelé, és úgy kérdezte, mintha csak azt tudakolná, lesz-e holnap eső.
– Apa, anya azt üzeni, hogy költözzek hozzád. Végleg.
A konyhában a hűtő zúgása hirtelen hangosabb lett, mint a kinti forgalom. Én a sótartót igazgattam, Gergő a bögrét forgatta, az anyja a konyharuhát hajtogatta negyedszerre is. Amióta az eszemet tudom, nálunk a nagy bejelentések mindig ilyenek: mintha valaki csak elfelejtene kivenni egy tepsit a sütőből.
A fiam tizennyolc múlt, a szeme alatt olyan karikák voltak, mint akit hetek óta nem hagytak aludni. Zsolt a fiam, de az anyja, az én volt feleségem, Viktória nevelte. Tőlem hároméves korában vitte el, akkor, amikor a közös számláról eltűnt négyszáznyolcvanezer forint, én meg hiába kérdeztem, hova. Ebből lett a válás, és abból, hogy a bíróságon Viktória elsírta magát, és azt mondta, félti tőlem a gyereket. Az ember ilyet nem felejt el, csak megtanulja lejjebb tenni a hangját, ha erről beszél.
Gergő most ott ült az én konyhámban, ahol szombatonként a rántottát szoktam neki csinálni, és azt mondta, az anyja szerint neki mostanában rosszul alszik, ugrál a vérnyomása, és fél, hogy ha vele történik valami, a fiú egyedül marad a lakásban.
– Anyádnak van egy kétszobás újépítésű lakása a Rózsadombon – mondtam, és a sótartó fedele kinyílt, az asztalra szóródott egy kevés. – Azt mondta, ne haragudjak, de ő két hónapja ment nyugdíjba, fáradt, és Zsolt mostanában sokat van egyedül, mert neki járnia kell tornára meg orvoshoz. Hogy az én lakásom közelebb van a fiú iskolájához.
Gergő akkor rám nézett. Hosszan. Aztán azt mondta, szerinte itt nem az iskoláról van szó.
A hűtő is elhallgatott abban a pillanatban.
Az én volt feleségem, Viktória, tizenöt éve nem engedte, hogy Zsolt hétvégén nálunk aludjon. Először az volt az indok, hogy kicsi, aztán hogy allergiás a macskaszőrre, bár macskánk sosem volt, aztán hogy hétfőn korán kell kelnie. Én fizettem a gyerektartást, minden elsején, akár volt munkám, akár nem. Volt úgy, hogy a fizetésem felét utaltam el, és a hónap közepén kölcsönkértem a szomszédtól tízezer forintot kenyérre meg gyógyszerre. Viktória közben a jól menő fodrászszalonját vezette, a nyaranta kétszer utazott délre, a fiúról pedig mindig annyit mondott: "Zsolt nehéz eset, ezt te úgysem értenéd."
Zsolt féléves korában kapott egy diagnózist, valami fejlődési zavar, a pontos nevét azóta sem tudom, mert Viktória nem adta oda a leleteket. Azt mondta, az az ő dolga, én eleget ártottam már azzal, hogy elhagytam őket. Holott nem hagytam el senkit. Aznap, amikor elváltunk, a bíróság folyosóján Viktória odahajolt hozzám, és azt súgta: "Mostantól te csak egy bankszámlaszám vagy neki."
Ezt a mondatot azóta is hallom, amikor a fiam hétvégente délben becsönget, és délben egy öt perccel már indul is.
Most Gergő hozta a hírt, és én csak néztem a sót az asztalon, mint aki azt számolja, hány szem fér el egy sorban. Az asszony mellettem megkérdezte, hogy Gergő mit szeretne ő maga. Gergő vállat vont.
– Én csak azt, hogy ne kelljen hazudni senkinek – mondta.
Akkor esett le, hogy ez a gyerek három hete nem az anyjánál lakik, hanem egy barátjánál, csak ezt eddig nem merte elmondani. Viktória ugyanis lecserélte a lakás zárait, és azt üzente a fiának, hogy amíg nem állapodik meg velem, ne is keresse.
Másnap elmentem a kerületi jegyzőhöz. Judit negyven év körüli, rövid hajú nő, az íróasztalán mindig ugyanaz a kék dosszié, tetején egy lekopott címke. Én nem tudom, miért pont ő jutott eszembe. Lehet, mert egyszer a lépcsőházban láttam, ahogy egy idős néninek magyarázza, hova kell pecsét, és akkor a néni azt mondta: "Maga az egyetlen, aki nem néz rám hülyének."
Judit meghallgatott. Kért egy pohár vizet, aztán sokáig nézte a számítógépét, nem rám.
– Uram – mondta végül –, maga nem költöztetheti ide a fiút csak úgy. De az anya sem dobhatja ki. Ha a gyerek nem kell neki, akkor ezt hivatalosan kell lepapírozni. És ha magának jár a felügyelet, akkor az anya fizet.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Tizenöt év után ez volt az első mondat, amit a fiam kapcsán valaki hivatalosan az én oldalamon mondott.
Este Zsolt felhívott. A hangja tompa volt, mint akinek orra előtt húzták be az ajtót.
– Apa, anya azt üzeni, ha nem költözöm hozzád, bead egy otthonba. Azt mondta, elég volt a hülyeségeimből.
Elég volt a hülyeségeimből. Így mondta a saját anyja annak a gyereknek, aki sosem tudott rendesen köszönni, aki a mai napig nem néz a felnőttek szemébe, és aki ugyanazt a hat ütemet dobolja az asztalon, amióta járni tud.
– Figyelj rám – mondtam, és a saját hangom idegen volt a konyhában. – Holnap reggel ott leszek a lakásnál. Nem neked kell eligazodnod.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Hiszen a lakás az anyjáé. De ez a fiú tizenöt éve valahogy mégis mindig az én dolgom volt, csak másokra bíztam.
Reggel a ház előtt álltam, kezemben egy papírral, amit előző éjjel nyomtattam ki. Azon állt, hogy kérem a szülői felügyelet felülvizsgálatát, és hogy a gyermek lakhatását nálam kérek bejegyezni. Semmi több. A házmester kint sepregetett, aztán leállt, és azt kérdezte, segíthet-e cipelni, merthogy állok ott egy üres papírral, mint aki becsomagolni se tud.
Viktória fél nyolckor jött ki. Meglátott, és a táskája pántját úgy szorította, mintha attól félne, ellopom.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Beszélni a fiunkról.
– Nincs itt. – Elindult a kocsija felé, de megállt, amikor mondtam, hogy a jegyzőnél jártam.
Aztán kimondtam a mondatot, amire készültem, és amire nem készültem:
– Zsolt hozzám költözik. Ma. És te attól a naptól kezdve, hogy a jegyző ezt bejegyzi, fizetsz utána.
Viktória arca meg sem rezdült. Csak annyit mondott:
– A fiam ne a te rossz házadban lakjon, hanem a Rózsadombon. Te nem vagy képes ellátni egy ilyen gyereket. Mit tudsz te a fejlesztőpedagógusról, a gyógyszerekről, a speciális étrendről? Azt hiszed, elég, ha rántottát sütsz neki?
Ott állt az utcán, és sorolta, mi mindent nem tudok. Nem szóltam közbe. A házmester a seprűvel beljebb húzódott a kapu alá.
Aztán Viktória azt mondta:
– Ha a gyerek hozzád megy, soha többé nem látod a nevét a számlámon. És ne is keresd őt, ha majd bekerül egy intézetbe, mert te akartad így.
A kocsi ajtaja becsapódott.
Aznap délben Zsolt ott állt nálunk, két bőrönddel és egy ócska hátizsákkal. A szobájába tettük, ami eddig vendégszoba volt, az asszony kimosott egy sárga ágyneműt, mert azt mondta, a sárgától kevésbé félnek a gyerekek. Én ezt nem értettem, de jó volt, hogy valaki tudja, mit csinál.
Este Zsolt az asztalnál ült, és nem evett. Csak a villát tartotta a kezében, és ugyanazt a hat ütemet dobolta a tányér szélén.
– Apa – mondta –, anya azt mondta, te elviszed tőlem a lakást.
A falat nekem kellett volna lenyelnem, de hirtelen nem ment.
– Nekem nem kell a lakás – mondtam. – Te kellesz.
Nem nézett rám. Aztán egyszer csak bólintott, és elkezdett enni.
Három nappal később Viktória ügyvédje küldött egy levelet. Abban az állt, hogy az anya kéri a gyermek azonnali elhelyezését állami gondozásba, mert az apa "alkalmatlan a speciális nevelésre". Volt benne egy mondat arról is, hogy a lakásomat annak idején közös hitel terhelte, és hogy a gyereknek "stabil, rendezett környezetre van szüksége".
Az asszony a konyhában olvasta fel hangosan, mert én a kezemben tartottam ugyan a levelet, de a sorokat nem láttam.
– Ezt egy anya írta – mondta.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Annyit kérdeztem csak:
– Ki az az ember, aki ezt a nyilatkozatot aláírta?
A válasz a levél alján állt: dr. Kovács Fanni, családjogi ügyvéd. Viktória valószínűleg elintézte telefonon. A fiáról egyetlen mondatot sem kérdezett.
Aznap éjjel Zsolt az ágyban ült, és a falat bámulta. Az ajtóból láttam, hogy a keze a takarón mozog, ugyanaz a hat ütem, csak most halkan. Odamentem, és leültem a szélére.
– Szeretnéd látni anyádat? – kérdeztem.
Sokáig nem felelt. Aztán megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Ő nem szeretne engem.
Ez a mondat olyan csendben hangzott el a késő esti lakásban, hogy utána a falióra ketyegése is megállt egy pillanatra.
Másnap hívtam Juditot a jegyzőségről. Azt mondta, van egy jó hír. Az ilyen ügyekben a gyerek véleményét is kikérik, és a bíróságon Zsolt kora és állapota alapján a nyilatkozat beszámít. De ahhoz kell egy pszichológiai szakvélemény.
– És az idő? – kérdeztem.
– Hónapok. Talán kevesebb, ha az anya is beadja a maga kérelmét, mert azzal gyorsabban megy az ügy.
Letettem a telefont. Az ablaknál álltam, a kinti udvaron egy szomszéd kutya ült, és a ház falát nézte. Fogalmam sem volt, mennyi erőm van még. Aztán eszembe jutott az a négyszáznyolcvanezer forint, amit annak idején Viktória kivett a közös számláról, és sosem magyarázta meg. Nem a pénz miatt jutott eszembe. Hanem mert aznap, a válóper után, a bíróság előtt felém fordult, és azt kérdezte: "Te legalább tudod, miért csináltam?"
Nem tudtam. Most sem tudom. De az éjjel rájöttem, hogy a fiam az egyetlen, akiért érdemes.
Szombaton Zsolt segített a pincében. A régi szerszámosládát pakoltuk, és egy sárga, megkopott műanyag autót találtunk. A fiam felemelte, nézte, mint aki ismerős, de nem tudja hova tenni.
– Ez az enyém volt? – kérdezte.
– Igen – mondtam. – Ezt még tőlem kaptad, amikor kicsi voltál. Az anyád szerint elveszett.
Zsolt letette a ládára az autót, kiskerekeit megtörölte az ingujjával.
– Akkor mégsem veszett el – mondta.
Nem feleltem. Csak bólintottam, és felvittem a kocsi után a lépcsőn a szerszámosláda másik felét. Közben arra gondoltam, hogy hétfőn elmegyek a bankba, és megkérdezem, mennyi a tartozásom a hitelből. Aztán arra, hogy a fiam iskolája tényleg csak húsz percre van. És arra, hogy Judit azt mondta, a gyereknek mostantól minden hivatalos papíron az én címem a lakcíme.
Viktória aznap este hívott. Nem vettem fel. Írt egy üzenetet: "Ezt még megbánod."
Nem válaszoltam. A konyhában az asszony sárga ágyneműt teregetett, Zsolt a szobájában a falon dobolta a hat ütemet, csak most már hangosabban. És nekem az volt az érzésem, hogy ez a hat ütem most már valami egészen mást jelent: nem félelmet, hanem azt, hogy végre nem kell ajtót keresnie.
