Sötétben olvasott a feleségem

Az asszony negyvenhárom év után kezdett el egyre korábban lefeküdni. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Fáradt, gondoltam. Aztán egyszer benyitottam a hálószobába, és rájöttem: nem aludni ment, hanem elbújni. Előlem.

Pedig azt hittem, nálunk minden a legnagyobb rendben van.

Engem Lászlónak hívnak, idén töltöttem a hetvenet. A feleségem, Erzsébet, két évvel fiatalabb nálam. Kecskeméten élünk, egy negyedik emeleti lakásban, ahonnan a Rákóczi út platánjaira látni. Negyvenhárom éve vagyunk házasok. Ennyi idő alatt az ember megszokja a másik lélegzését. Azt hiszi, mindent tud róla. És közben elsiklik afelett, ami az orra előtt változik meg.

Úgy egy éve kezdődött. Erzsébet mindig is pacsirta volt, én pedig éjjeli bagoly. De hosszú évtizedeken át nagyjából egyszerre tértünk nyugovóra. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a feleségem fél tizenegykor már az ágyban van. Aztán fél tízkor. Voltak esték, amikor kilenckor elköszönt, és bevonult a hálószobába. Én maradtam a nappaliban, a tévé előtt. A meccs ment, vagy valami vitaműsor. Nem kérdeztem semmit.

Egyik este a telefontöltőmet kerestem, és bementem a szobába. Erzsébet ébren volt, olvasott.

— Azt hittem, alszol — mondtam.

— Nem.

Másnap ugyanez. Aztán harmadnap is. Reggelente viszont ugyanolyan kimerült volt, mintha egész éjjel nem hunyta volna le a szemét. Akkor esett le, hogy nem a korai lefekvés a gond. Hanem az, hogy a feleségem nem akar velem egy szobában lenni. Hogy a közös estéinkből lett elege.

Sokáig hallgattam. Gyávaságból, vagy mert nem akartam belenyúlni abba, amibe nem fájt belegondolni. Aztán egyik este megkérdeztem tőle, miért megy el minden áldott nap ilyen korán.

Erzsébet becsukta a könyvét. Az ujja a gerincén maradt.

— Mert elegem van abból, hogy minden este azt nézem, amit te akarsz — mondta.

— Van egy másik tévé is a lakásban — feleltem. — Nézhetnéd ott, amit szeretnél.

— Akkor vacsora után mindenki bevonul a saját szobájába, és úgy tesz, mintha a másik nem is létezne.

Ott ültem a fotelban, a számat nyitogattam, de nem jött ki rajta semmi. Pedig lett volna mit mondanom. Hogy hülyeség. Hogy túloz. Hogy negyvenhárom év után már nem a nagy beszélgetések számítanak.

Aztán a feleségem mondott valamit, ami azóta is a fejemben motoszkál.

— Hónapok óta nem beszélgettünk húsz percnél tovább egyhuzamban — jelentette ki. — Csak ülünk egymás mellett, és bámuljuk a képernyőt.

Meg akartam cáfolni. Kinyitottam a számat. Aztán megpróbáltam felidézni, mikor ültünk le utoljára anélkül, hogy a tévé szólt volna. Nem tudtam.

Együtt laktunk. Együtt ettünk. Együtt jártunk a piacra szombatonként, ahol Erzsébet mindig ugyanattól a nénitől vette a savanyú uborkát, mert szerinte annak van a legjobb leve. De közben úgy éltünk, mint két idegen, akik véletlenül ugyanabba a lakásba szólnak. Csak megosztoztunk a szobán.

Megkérdeztem tőle, hogy belém fáradt-e.

— Nem beléd — mondta. — Abba, ahogyan élünk.

Hát jó. Nem ugyanaz. De sokáig nem tudtam megbocsátani neki, hogy ezt így, egy szuszra rám zúdította. Hogy hetek óta hordozta magában, és elém állt a kész igazsággal. Aztán rájöttem, hogy én sem viselkedtem jobban. Csak én nem mondtam ki. Én csak néztem a tévét.

Napokig dühös voltam. Arra gondoltam, hogy ami nekem nyugalom, az neki unalom. Hogy amit én kényelemnek hittem, az öneki csend volt. Aztán dühös lettem magamra is, amiért ennyi idő kellett hozzá, hogy észrevegyem.

Elkezdtünk beszélgetni. Nem nagy dolgokról. Hanem arról, hogy mi történt aznap. Hogy mit hallott a szomszédasszony a piacon. Hogy mennyibe kerül most a paradicsom, és hogy az unokánk, Boró, miért nem akarja megenni a töltött káposztát. Apróságok. De az apróságok összeálltak estékké.

Megbeszéltük, hogy hetente kétszer vacsora után kikapcsoljuk a tévét. Eleinte kínos volt. Ültünk a nappaliban, és nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal. Aztán előkerültek a kártyák. Aztán a séta a Rákóczi úton, a platánok alatt. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy mesélek neki valamit, amit aznap hallottam a boltban, és ő nevet, és visszakérdez.

Külön is teszünk dolgokat. Én továbbra is nézem a meccseket, ha játszik a Kecskemét. Erzsébet csütörtökönként olvasókörbe jár a könyvtárba. Aztán hazajön, és mesél, ki mit mondott, kinél mi a baj. Én meg hallgatom. Néha csak fél füllel. De hallgatom.

A furcsa az egészben, hogy kezdtem hiányolni. Ha elment itthonról, azt vettem észre, hogy a lakás kihalt. Hogy a tévé nem pótolja azt a neszezést, amit egy másik ember jelenléte ad egy szobának.

A múlt héten Erzsébet kilenckor bebújt az ágyba.

— Valami baj van? — kérdeztem.

Elnevette magát.

— Nem. Ma tényleg álmos vagyok.

És tényleg aludt. A takaró alól kilógott a válla. Ott álltam az ajtóban, és arra gondoltam, milyen kevésen múlt. Hogy ha nem megyek be azért a töltőért, lehet, hogy sosem kérdezem meg tőle, miért bújik el előlem. Lehet, hogy évekig élünk így, egy fedél alatt, némán.

Nem volt árulás. Nem volt válás. Nem volt nagy dráma, amitől kettétörik az ember. Csak annyi történt, hogy két ember, aki negyvenhárom éve együtt él, elfelejtett egymásra nézni.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy a veszekedés hiánya egyet jelent a boldogsággal. Hogy ha nincs hangos baj, akkor nincs baj. Pedig van az a fajta távolodás, ami nesztelen. Nincs benne kiabálás. Nincs benne ajtócsapkodás. Csak annyi, hogy az egyik minden este kicsivel korábban fekszik le. Aztán meg már nem is kívánja a másik társaságát.

Nem tudom, minden házasságnak ez-e a természetes vége. Hogy évtizedek után már csak megszokásból marad együtt két ember, és a közös csendet nevezi közelségnek. De azt tudom, hogy mi majdnem elsiklottunk egymás mellett. És hogy megérte kinyitni a számat.

Azóta is van, hogy külön alszunk el. Ő korábban, én később. De mielőtt bebújik a takaró alá, most már megkérdezi:

— Jössz?

És ami a legfurcsább: most már legtöbbször jövök.