A medvebőr alatt

Gáspár András harmincnyolc évesen már tizenöt éve járta a Kőszegi-hegység rengetegét. Vadőrként szinte a fákkal együtt lélegzett, ismerte a szarvasok váltóit, a patakok rejtett gázlóit, és azt a sziklát, amelyik alól a róka minden tavasszal kiköltöztette a borzot. Az erdő több volt neki munkahelynél; az otthona volt, a temploma, a gyerekkora utolsó, érintetlen darabja. Éppen ezért, amikor azon a ködös októberi reggel friss terepjárónyomokat talált a tilalmi zóna puha agyagján, azonnal tudta, hogy baj van. A mély, széles barázdák Nissan Patroltól származtak – ilyen kocsival csak az jár ide, akinek semmi keresnivalója a védett erdőben.

András a nyomok mentén indult el, a puska a vállán, a rádió a mellényzsebében. Óvatosan lépkedett, mert eszébe jutottak a nagyapja történetei a régi, fel nem szedett vascsapdákról – a természetvédők ugyan évek óta keresték őket, de a sűrű aljnövényzetben könnyű volt elrejteni egyet-egyet. Negyedóra múlva tompa dörrenést hozott felé a szél. Aztán még egyet. A fák közül kiérve egy kis tisztásra ért, ahol három férfi álldogált egy leterített muflon körül. A hímnek gyönyörű csavart szarva volt, a vére még meleg páraként gőzölgött a hűvös levegőben. Az egyik férfi épp a csörlőt igazgatta, hogy a tetemet a csomagtartóba emeljék – az állat feketepiaci ára súrolta a félmillió forintot.

András a mellényén lévő vészjelző gombra csapott, mielőtt megszólalt. Halk sípolás jelezte, hogy a koordináták elmentek a központba.

– A fegyvereket a földre! A vadászat itt tilos, a terület fokozottan védett. Már riasztottam a központot – szólt rájuk határozottan.

A legközelebb álló, egy vállas, kopaszodó férfi, lassan megfordult. Az arcát nem látszott tisztán, mert a napszemüveg és a baseballsapka eltakarta a vonásait, de a hangja ismerős volt. Nagyon ismerős.

– Egyedül vagy, András. Három puskacsővel szemben. Mit képzelsz, mit fogsz csinálni?

A vadőr megfeszült. Ez a hang. Ez a beszédstílus. Valami jéghideg kúszott fel a gerince mentén.

– Akkor is. Amíg én itt vagyok, egyetlen állatot sem fogtok elvinni ebből az erdőből.

A kopaszodó férfi intett, mire a másik kettő hátulról lefogta Andrást. Hiába küzdött, perceken belül a csuklóit durva hajókötél szorította össze a háta mögött, a derekát pedig egy vastag tölgyfa törzséhez rögzítették. A puska a földön hevert, a rádiót pedig a kopaszodó taposta szét a sarkával.

– Dögöljön meg a jelződ is – morogta, de András csak magában könyvelte el, hogy a vészjelzés már úgysem visszafordítható.

A másik két férfi beszállt a Patrolba, de a kopaszodó visszaintette őket.

– Menjetek csak, én még itt maradok. Személyes elintéznivalóm van a kisöcsémmel.

A motor felbőgött, és a jármű eltűnt a fák között. A kopaszodó férfi ekkor a közeli bozótoshoz lépett, és egy vászontáskából hatalmas, sötét bundát húzott elő. András dermedten figyelte, ahogy a férfi belebújik, és a fejére egy otromba medvemaszkot húz.

Lassan elcsendesedett a táj. Csak a harkály kopácsolt valahol a magasban, és a fenyők susogtak az enyhe szélben. Aztán egy másik hang is felütötte a fejét: egy mély, dörmögő morgás, ami nem a szél volt. Ágak reccsentek, egyre közelebb. András felemelte a fejét, és a szíve kihagyott egy ütemet.

A bozótból egy hatalmas barna medve bukkant elő. Legalább hárommázsás lehetett, a bundája sötéten csillogott a délelőtti fényben, a mancsai akkorák, mint egy emberi fej. A vadőr egész teste megfeszült. Még a lélegzete is elakadt. A medve egyenesen felé tartott, és mindössze három méterre állt meg. A szeme fekete gyöngyként figyelt, a pofája nedves volt, az orrlyukai kitágultak. Aztán lassan, szinte emberi lassúsággal felegyenesedett a hátsó lábaira. A hatalmas test beárnyékolta a tisztást.

András szeme sarkából látta, ahogy a vadőrjelvénye a mellényén megcsillan – mintha az utolsó kép lenne, amit a világból látni fog. A medve morogva hajolt közelebb, a lehelete forró volt és bűzlött a dögtől. Aztán a vadőr meghallott valami egészen váratlant: egy halk, fojtott kuncogást.

A medve mancsai leereszkedtek, majd a bundája nyakrészénél valami elmozdult. Az állat feje félrecsúszott, mintha egy maszk lenne – és András döbbenten látta, hogy az nem is egy medvefej, hanem egy rosszul szabott, guminak álcázott álarc. A bunda szétnyílt, és a medvejelmezből ugyanaz a kopaszodó férfi bújt elő. Most azonban levette a napszemüveget és a sapkát is, és András gyomra görcsbe rándult a felismeréstől.

Zoltán. A bátyja.

– Szia, öcskös – vigyorgott, miközben ledobta a nehéz medvebőrt a földre. – Megijedtél? Még a végén szívrohamot kapsz, és én leszek a hibás.

András először nem bírt megszólalni. Torkán akadt a szó. Zoltán, akit tizenöt éve nem látott. Zoltán, aki tizennyolc évesen tűnt el a városból, miután kiszabadult a fiatalkorúak börtönéből – ahová azért került, mert András tizenhat évesen elárulta őt a rendőrségen egy raktárbetörésért. A család széthullott: apjuk szégyenében halt meg, anyjuk elköltözött, hátrahagyva mindent. És most itt áll, a kezében egy vadászkéssel, a szeme ugyanaz a nyugtalan, mindenre elszánt ragyogás.

– Látom, meg sem kínálsz egy korty vízzel – folytatta Zoltán, és közelebb lépett. – De nem baj. Úgyis csak egy rövid látogatásra jöttem. Tudod, hosszú évek óta terveztem ezt a találkozót.

András nagyot nyelt.

– Miért… Miért csinálod ezt? Mit akarsz?

Zoltán leguggolt elé, és a kés hegyét a vadőr állának nyomta.

– Emlékszel, amikor tizenhat éves voltál, és elkotyogtad a rendőrségen, hogy én törtem fel azt a raktárt? Azt hitted, jót teszel. Hős akartál lenni. Engem meg elítéltek három évre. Apánk szégyenében halt meg, anyánk meg elköltözött. Minden, amink volt, odalett. És te közben felvételt nyertél a vadőriskolába. Büszke, egyenes gerincű Gáspár András, akit mindenki szeret. Hát most jöttem, hogy kiegyenlítsük a számlát.

A penge megcsúszott, egy vékony csíkban véresre karcolta András nyakát. A vadőr érezte a meleg cseppeket, de nem kiáltott. Ahogy Zoltán közelebb hajolt, András szeme önkéntelenül a fűre tévedt – a fivére mögött, alig fél méterre, a száraz avar alól rozsdás fém villant elő. Ugyanolyan csapdafogak, amilyenekről a nagyapja mesélt. A szíve gyorsabban kezdett verni.

– Azt a raktárt valóban feltörték – mondta rekedten, hangját erőltetetten nyugodtnak álcázva. – De én sosem mondtam a rendőrségnek, hogy te voltál. Sosem. Azt hittem, valaki más vallott rád. Te most is hazudsz, Zoltán. Mindig is hazudtál.

Zoltán arca eltorzult, a szeme összeszűkült.

– Te kis szemét! – sziszegte, és felpattant. A mozdulattól hátrébb lépett, hogy erőt gyűjtsön a csapáshoz. – Mindegy. Ma este már úgysem számít. Tudod, a medvék néha támadnak. A testvéremet széttépi egy vadállat, én meg megsiratom. Aztán tovább élvezem a pénzt, amit ez az erdő rejteget. Mert ez az erdő, öcskös, az enyém. Mindig is az volt. Te csak őrizted nekem.

Zoltán felemelkedett, és a kést a magasba emelte. András visszafojtotta a lélegzetét. Aztán hirtelen fémes csattanás hasított a levegőbe – nem puskalövés, hanem valami éles, ismerős hang, mint amikor egy rozsdás acélcsapda fogai összezáródnak. Zoltán felkiáltott, a kés kirepült a kezéből, és ő maga a földre zuhant. András kinyitotta a szemét: a bátyja bokáját az a régi, rozsdás csapda szorította össze, amit az imént pillantott meg.

Zoltán üvöltött a fájdalomtól, a lába természetellenes szögben állt. András szíve hevesen vert, de a kötelek még mindig tartottak. A férfi a földön fetrengett, próbálta feszegetni a csapdát, de a rozsdás fogak mélyen a húsba vájtak.

– Ez … ez nem lehet! – kiáltotta Zoltán, miközben arca hamuszürkére vált. – Honnan jött ez? Ki tette ide?

András ekkor felnevetett – egy keserű, rekedt nevetéssel.

– A mi erdőnk, Zoltán. A nagyapánk erdeje. Emlékszel, kiskorunkban hány csapdát találtunk itt? Azt hitted, mindet felszedték? Én tudtam erről. Csak vártam, hogy valaki belesétáljon.

Természetesen ez nem volt igaz. Andrásnak fogalma sem volt a csapdáról, csupán abban a pillanatban pillantotta meg, de a hazugság most erősebb volt a félelemnél. Zoltán szeme dühtől és fájdalomtól forgott, a szája habzott, és közben egyre hangosabban káromkodott. Az erdő visszhangozta a szavait.

A távolból motorzúgás hallatszott. Aztán egy másik is. Nem a Patrol motorja volt, hanem két, piros-kék villogókkal felszerelt terepjáró. A segítség, amit András a vészjelzővel riasztott, végre megérkezett.

A természetvédelmi őrök és a rendőrök perceken belül a tisztáson termettek. Először a földön fekvő, véres férfira lettek figyelmesek, aztán a kifáradt, de életben lévő vadőrre. Amikor kiszabadították Andrást, az első dolga volt, hogy a csapdából kiemeljék a testvérét – nem a szánalom, hanem a rutin vezérelte. Zoltán eszméletét vesztette a sokk miatt.

A mentő elvitte a sérültet, a rendőrség pedig lefoglalta a medvebőrt, a Patrolt, a fegyvereket és a muflont. A másik két férfit később a határ közelében fogták el, amikor megpróbáltak megszökni.

András aznap este a verandán ült, ujjai között egy darabka medveszőrt morzsolgatott, amit a ruhájáról szedett le. A nyakán a ragtapasz alatt még mindig égett a vágás, a válla úgy lüktetett, mintha kalapáccsal verték volna. Kibontott egy doboz sört, és a habot a földre köpte. A szomszéd szék karfájára szórta a szőrcsomót, aztán hosszan bámult kifelé a sötét erdőbe, ahol a fák lassan belevesztek az éjszakába. Felmordult – nem lehetett tudni, hogy a fájdalom vagy a megkönnyebbülés miatt.